Annyit gondolkodtam már azon, hogy hol rontjuk el. Kristálytisztán szűrő intuíciónkban bízva elegyedünk csak szóba, vagyis levelezésbe és mégis. 10 virtuálisan ígéretes kapcsolatból 9 elvérzik a személyes találkozón. Egy itteni barátom, Zsivány szerint élőben kevésbé bátrak az emberek. Szerintem nem bátorság kérdése a találkozó sikere. Hanem a vonzalomé. De vajon, mi élteti a vonzalmat akkor és ott, és mi a klaviatúra fölött? Aztán lett egy megfejtésem. A fizikai test nélküli világban csak a szavak számítanak, pontosabban csak azok a jelentéstartalmak, amiket az egyes emberek rendelnek hozzájuk. A gondolat pedig gyors, a képzelet mégúgy szárnyal utána – vagy előtte. Villámgyorsan kapcsolódnak a leírt betűk mögötti tapasztalataink egymáshoz. A múltból merítve, a másik ember épp most adott impulzusa nyomán már fel is épült egy jövőbeli kép a vágyott emberről, az erős jelleméről, a szolgálatkész viselkedéséről, bármiről, amiben hiányt szenvedünk. Minden ott van, amit csak szeretnénk látni végre, érezni, átélni… Beleálmodjuk a másikba azt az illúziót, amit kergetünk kapcsolatról kapcsolatra. Ebbe a mesevilágba rondít bele a valóság az izzadós tenyerével, a görbe tartásával, a szúrós testszagával, a harsány nevetésével, az ízléstelenül összeválogatott ruházatával, a kicsinyes viselkedésével, amikor az étteremben fizetésre kerül a sor… Én meguntam a csalódásokat. Új játékot eszeltem ki. Egy másik „helyi” barátom, Dav szavaival élve: „egy kávét minden találkozó megér”. Abbahagytam a légvárépítést. Konkrétan NEM GONDOLKODOM levelezés közben. A szűrőmet ugyan meghagytam, de azt sem az elmém, hanem az intuícióm irányítja ugyebár. És nincs legózás. Nem érdekel, hogy ezt vagy azt ő miért mondja, mit akar elérni, „mire kellek neki”, stb. Nem pakolgatom a kockákat. Egyszerűen csak hagyom, hogy hasson rám a férfi. Meg kellett persze tanulnom ehhez, hogy ne udvariaskodjak, ne hazudjak – elsősorban magamnak. Nincs sajnálatból írogatás, pláne találkozás. Őszinte lettem, annak minden erényével és hátrányával. Meg kellett tanulnom egyenesen kommunikálni, lehetőleg úgy, hogy ne bántsak vele. Talán ezt hívják diplomatikus fogalmazásnak… Ezen még azért van mit csiszolnom. Egy biztos. Rájöttem, hogy az igazság izgató. Gyakran erotikus. A „mostmár mindenmindegy” állapotában küldött selfiekkel együtt. Talán, mert izgalmasan újszerű az unásig gyakorolt mellébeszéléshez képest. Még akkor is, ha már-már vulgáris egyszerűséggel törnek fel a szavak. De egy kedves, őszinte érdeklődésből, vágyból fakadó, intelligens lényegre törés bizony benedvesíti a bugyimat. S hogy változott-e az arány? Nem. Még mindig búcsúval ér véget tízből kilenc találkozó. De már nem beszélhetünk „elvérzésről”. Ha szerelem, szeretkezés, viszony nem is alakul ki, barátságok viszont születnek. És ki ne szeretne egy jót ebédelni, vagy néha napján motorozni a barátjával? A herceg érkezéséig mindenesetre jó mulatság lehet.