Csodás őszi nap haladunk kocsival a 31-es úton. A rádióban kellemes kissé melankolikus dallam. Az őszi színkavalkádban fürdő útmenti fák suhannak el mellettünk. A viszonylag gyér forgalomban jól haladunk. A szélvédőn áttörő napsugár lágyan simogatja az arcomat, a dekoltázsomat. Szinte érzem, hogy a szívemet melegíti. Balra nézek, a férjem vezet némán, nem tudom mit lát az útból, mit érez. Több éve pontosan ilyen csendesen élünk egymás mellett de egymás nélkül, külön szoba külön étkezés, külön utakon járunk. Hogy jutottunk el idáig, merre visz ez az út?? S most ahogy nézem őt, még mindig jóképű, bár már táskásak a szemei, kicsi tokát és kicsi pocakot nevelt. Azért az ötven egynéhány év csak rajzolt rá is valamit, de most akkor is jó lenne hozzá bujni. Jó lenne érezni ahogy szorosan magához ölel ugy mint rég jaj de nagyon rég..csókolozni önfeledten de jó is lenne. Mára már kiégtünk nem is közelítünk. Most is csak a kötelező családlátogatásra megyünk együtt. A kívül álló csak azt látja azt tudja, hogy élünk egymás mellett. Amint becsukodik magunk mögött az édes otthon ajtaja ki ki megy a saját vackába. Ő annyira Férfi akar lenni, hogy közben pont ezért már nem tud férfi lenni. Csak sajnos nem egy az értelmező szótárunk. Neki a férfi az aki a családjáért él, hogy megteremtsen mindent amit csak lehet. Nekem pedig az a férfi kellene aki mosolyog ha meglát, kérés és ünnep nélkül átölel, megcsokol. Aki felkorbácsolja az érzéki vágyakat, akivel igazán szeretkezni lehet. Hiszen volt időszak amikor igenis ezt kaptam és boldogok voltunk nagyon boldogok