A lentebbi gondolatsort egyszer már megfogalmaztam. Egyszer már regisztráltam magam ide. Egyszer töröltem is a profilomat. És most mégis itt vagyok, új köröket futok. De amit akkor gondoltam, azt most is gondolom. És közben néha kissé bizonytalanul, néha annál határozottabban lépek újabb és újabb profilokhoz, hátha épp az mögött találom meg, aki tudja a választ az akár soha el sem hangzó kérdésekre, vagy épp tudja, nem kérdések kellenek, csak egymáshoz közeli, mély hallgatások, magyarázat nélküli sóhajok... Miért viszonyt? Nincs válasz. A pillanat hatása a elhalványult emlékek láncával szemben... Ha színpadon állsz, csak a pillanat számít. Akkor is ha megölelsz valakit. És miért nem azt, akinek høséget fogadtál? Aki felvállalta, hogy rendbe tesz mindent Neked, Érted, körülötted? Igazán nem is számít, férfi vagy nõ akar-e kitörni a "szürke, lapos hétköznapokból". Nincs semmi, ami örökké létezhetne változás és kompromisszumok nélkül. Ahogy mondani szokták, a házasság az az intézmény, ahol a férfi/nõ feladja az összes többi nõért/férfiért adott tiszteletét egyetlen társ gyötréséért. Mikor megismerted, Õ volt a legfontosabb. feltétel nélkül rajongtál érte. (Persze ha nem így volt, már akkor hazudtál önmagadnak, ez esetben egyedül csak Magadat átkozhatod. Csak Te nem hitted el már akkor sem, hogy ez így jó, így lehetsz majd mindig boldog, megkapod azt a biztonságérzetet, amitõl tudod, bármi jöhet az életben, Te túléled, mert biztonság van Benned és körülötted. Megvéded és megvéd Téged. ) És mégis, megélni minden egyes napot, keveseknek sikerül. Nézni azt, hogy vannak, akik 70 felett is kéz a kézben sétálnak és megölelik a másikat, miközben tudod, hogy Rád ugyanaz vár, mint az elmølt X évben... Észre sem veszed, mikor tört meg a lendület, mikor lett rögösebb az út. Csak azt látod, nincs meg a csillogás a szemében, hogy ott vagy mellette. Nem vagy férfi? Miért nem? Mert kiégtél, mert úgy érzed, a világ átgázol rajtad, de Te nem hagyod hogy lássa és ebbe beleroppansz? Nem vagy nõ? miért nem? Mert azt látod, akinek a legfontosabb vagy, bezárkózott és képtelen elmondani, ha bántja valami, Te pedig úgy érzed, magadra maradtál? Ha nõ vagy, jogos elvárás, hogy mindent megkaphass. Hiszen Lehet venni lakást, házat, de Te, a Nõ varázsolod otthonná. Ha férfi vagy, jogos, hogy mindent meg tudsz és akarsz adni. Ettõl vagy férfi hogy erõt, védelmet és megoldásokat adsz mindarra, ami egy nõnek túl sok, túl nehéz. De mi az, ami számodra is, és számára is MINDEN? Mikor tudsz valamit úgy elérni férfiként, hogy a Nõ érezze, miért kellett, hogy Téged válasszon, és mikor tudsz valamit úgy elfogadni nõként, hogy nem érezteted, Te másra, máshogy, (többre, kevesebbre) vágyakozol? Talán ezért indul el mindenki a szürke ismeretlenbe, hiszen amikor a kapcsolata jól møködik, tényleg minden a helyén van. De amikor a szélsõséges pillanatok egyre gyakoribbak és mind nehezebb megtalálni a korábbi közös/középutat, nos valószínøleg akkor merül fel leginkább, hogy ez nem az a helyzet, lehetõség vagy partner, aki segít fenntartani önmagad, mert megvan az önbecsülésed, jó az önértékelésed és tudsz hinni benne, hogy minden történést a közös életetekben a kezedben tartasz. És akkor megtörténik. Meglátsz egy mozdulatot, meghallasz egy hangot. (Részemrõl hagyjuk a kémiát, ha ebben tudnék hinni, nem lett volna annyira gyenge a bizonyítványom középiskolában. Akkor a barátnõimet sem a kémiai reakciók, inkább a fizikai akciók érdekelték. Azaz, oda merek-e egyáltalán menni egy lányhoz hogy elmakogjam, tök jól néz ki és mi lenne ha úgy mennénk moziba, hogy egy idõpontban ugyanoda, neadj'isten szomszédos székekbe helyezkedve) Mindenesetre elõkerül az ötlet, mi lenne ha. Ha mondjuk megnéznéd a neten, van-e valamilyen párkeresõ oldal. Esetleg olyan, ami úgy biztosít anonimitást, hogy a legfontosabb alapkérdéseket azért rögtön látni és tisztázni engedi. Pedig a párkeresés és a szeretõkeresés rizikó. Nehéz elfogadni, ha nem a "hivatalos" pároddal akarod rendbe tenni a helyzeted. Okot ad önmarcangolásra, mert tudod, hogy helytelenül jársz el. És mégis, vállalod. keresed a bajt, pedig nagyon ritka, hogy ne kerüljön napvilágra. Hiszen olyan szépen indult minden ezen az új, ismeretlen, kalandokkal teli, veszélyes úton. Csak láttad a fényképét és írtál neki. vagy Õ Neked. Humoros levelezés kezdõdik, majd nagy gondolatok és mély érzelmek, tisztára mintha egy szerelmes (férfiaknak romantikus-erotikus) novella fejezetei születnének szép rendezett sorokban. És akkor akár lehetne személyesen is találkozni, ha már engedtük egymásnak megnézni a privát képeinket. Hátha tényleg van olyan franciabugyi, vonzó dekoltázs vagy kidolgozott felsõtest, sármos arc, amit szívesen az ember megvizsgálna kétkezileg, vagy más testrésszel. Mikor pedig eljön a nagy pillanat, az illúzió tényleg remekül møködik. Jól esik a hangja, miközben dícséri a tested, igézõ a szeme, ahogy látod, miközben a tekintete végigfut Rajtad olyan alaposan feltérképezve minden porcikádat mint egy reptéri röntgenkapu, és alig várod, hogy egy jól kivitelezett hosszú hmmm... ölelést kapjatok egymástól. Azután röpke néhány pillanat múlva a legvalószínøbb, hogy szégyenled magad. Mert becsapod, akitõl eljöttél, becsapod, akihez bújtál és becsapod azt is, aki végeredményben a legfontosabb az életedben: önmagadat. Mert az õszinteség fáj, de titkolózni végeredményben sokkal nagyobb fájdalom. És mégis, én is szeretnék titkot, ami csak az enyém és valakié, akinek akkor és ott, abban a hosszú ölelésben csak én vagyok.