Régi kacatok között turkálva, rendrakás közben, az elfeledett lomok alatt a kezembe akadt egy dobozka. A régi leveleim, amit a fiatalkori szerelmeimtől kaptam, s néhány közös fénykép együtt töltött nyaralásról, bulikról. Leültem és újraolvastam mindet. Felidéződtek emlékek, élmények, hangulatok, érzések...nem részletezem. Ami mindenképpen tanulságos ebben, az az, hogy ezek a levelek kézzelfoghatóan megmaradtak, némelyiken még érezhető parfümnyomokkal (mert szokása volt a kedvesnek, hogy befújja a papírt, hogy emlékezzek az illatára), kis rajzocskákkal, az őt jellemző betűformálással és egyediséggel, normálisan fogalmazott mondatokkal, rövidítések és idióta szópótló szavak nélkül! Eszembe jutott, hogy ebben a modern világban ki az, aki hagyományos levelet küld a másiknak? Mobilozunk, SMS-t írunk, e-mailezünk... Vannak rendszerek melyek pl. csak 60 napig tárolják a leveleket. Ahogy a rendszer kitörli, az agyad is elfelejti a szép szavakat és mondatokat... Hol van már a kézzel írott levélke, illatos papíron? Hol a hangulat? A minap egy magyar szakos tanár arra panaszkodott, hogy a mostani fiataloknak meg kell tanítania, hogyan kell megcímezni a borítékot, mert már ezt sem tudják, s mindezt gimnáziumban!!!!!! És akkor arról már nem is beszélek, hogy hol a várakozás izgalma, az öröm, mikor végre megjön a postás, és olvashatod a szerelmed sorait. Aki volt pl. sorkatona, vagy volt katonai szolgálatot teljesítő barátja, az tudja, miről is írok... Nem sírom vissza a múltat, de egy kézzel írott szerelmes levélke, hmmm... Te mikor kaptál utoljára ilyet?