A férfi ott ácsorgott pár méterre tőlem a járdán. 40 körüli, megnyerő, vékony, magas, hosszú, ballonszerű kabátban. Az autómban ülve, várakozás közben azért tűnt fel, mert csak téblábolt le s föl ott a kihalt mellékutcában. Hol az óráját nézte, hol meg a közeli sarok felé tekintgetett, ahol rövidesen megjelent egy nő. A férfi intett egyet felé, erre ő megszaporázta lépteit, szinte már futva közeledett a férfihoz. Nem volt különösebben vagy feltűnően csinos, inkább asszonyosan telt, és szépnek sem találtam, de volt benne valami sugárzó, amitől nem lehetett nem észrevenni. Amikor egymás közelébe értek, olyan szenvedéllyel ölelték meg egymást, hogy az szerintem már fájhatott is…és így szorosan összefonódva, mozdulatlanul álltak sokáig… A férfi háttal állt nekem, csak nő arcát láttam…aki behunyt szemekkel sírt! Majd a férfi lassan eltolta magától, és a kézfejével lágy mozdulatokkal elkezdte letörölgetni a könnyeket a nő arcáról. Nézték egymást, tudomást sem véve a körülöttük elrohanó világról, szótlanul, ahogyan csak két szerelmes ember tud belefeledkezni a másik szemébe, majd a férfi mondhatott pár szót és szenvedélyesen megcsókolták egymást….És csak csókolóztak mohón… ez a két felnőtt ember, mint két kamasz gyermek... Bennem meg valahonnan mélyről egy kaparó érzés kezdett komótosan előtörni, és amikor már a torkomat kezdte szorongatni, akkor jöttem rá mi az. Az irigység! Igen, azokban a percekben irigy voltam arra a férfira. Irigy voltam rá azért, ahogyan az a nő nézett rá! Aztán elöntött egy másik érzés, és felváltotta az előzőt.. Elszégyelltem magam… Közben ők egymást ölelve elindultak, és én is elhajtottam onnan, de a gondolat úgy befészkelte magát az agyamba, hogy még órákkal később is a hatása alatt voltam… Azt a rajongó női szempárt még most is látom magam előtt! Azt hiszem ott és akkor náluk boldogabb ember nem létezett a földön...