„A férjem azt hiszem, tudja, hogy hűtlen vagyok hozzá. De nem faggat, szerintem pontosan tudja, mi az, ami annyira hiányzik az életemből…” 28 éve vagyunk házasok. Diákszerelem volt a miénk, szinte az érettségi után mentünk az anyakönyvvezető elé. A szüleim nagyon konzervatív gondolkodásúak, hallani sem akarták, hogy papír nélkül együtt éljünk a nagyvárosban, ahová tanulni mentünk. Együtt akartunk lenni, úgyhogy engedtünk a szülők kívánságának. Nászajándékba kaptunk egy telket. Nem is értette a rokonság, miért adunk el mindent, és költözünk be a városba, egy pici, panellakásba. Hisz olyan jó nekünk otthon, a szeretteink szomszédságában… Szabadulni akartunk, és ez összekovácsolt bennünket. Tanultunk, dolgoztunk - fáradtak és boldogok voltunk. Szerelem nélkül... Évekig eszünkbe se jutott, hogy talán jobb lett volna, ha nem kötjük össze az életünket. Nem azért, mert nem illettünk össze, egyszerűen csak túl fiatalok voltunk a házassághoz. Mind a kettőnknek ez volt az első kapcsolata, és amikor a barátaink fejében megfordult a nősülés vagy a férjhez menés gondolata, a mi szerelmünk már rég ellobbant. Ezt sosem mondtuk ki, de éreztük, ebben biztos vagyok, mind a ketten. És hiányzott a szerelem, de mire ez megfogalmazódott bennem, kétgyerekes anya voltam.