A hit az abból születik, hogy csalódunk, és hisszük, hogy egyszer véget ér a fájdalom. Úgy jön a világra, hogy emlékszel, egyszer már volt jobb is. Ennél sokkal jobb, olyan, amikor minden összeállt, és bizony az bőven elég volt ahhoz, hogy napokra boldog legyél. Nem engedheted meg magadnak, hogy az már ne jöjjön újra. Hogy ne következzen be. Ezért hiszünk. Akkor, amikor benne ülünk nyakig, akkor, amikor csak arra vágyunk, hogy vége legyen, ám csak akkor igazolódik be a hitünk, amikor ott állunk előtte. Döbbenten, talán kissé sápadtan, ugyanis néha félelmetes szembesülni azzal, hogy máshogy is lehet. Úgy, ahogy a hitünk akarja. Van egy pár ember , akik miatt képes vagyok még hinni az igazi érzelmekben.. még a gyengébb, hitetlenebb napjaimon is. Rájuk nézek, végigpörgetem a képeiket a Facen, és tudom, hogy van olyan, hogy igazi..mély érzés. Olyan, hogy te ránézel, ő rád, és nincs több szóra szükség. Olyan, amire sokan vágynak, és annál is többen félnek elhinni, hogy létezik. Pedig ott van ám, dobog a szíve is, csak valahogy mégsem merik megfogni a kezét és el nem engedni. Valahogy időről időre látjuk, talán elkapjuk a kezét, hagyjuk, hogy magával vigyen, de nem hiszünk a mosolyának. Annyit csalódtunk már. Egyébként meg fene tudja, hogy hova visz. Lehet, hogy fájni fog. Sőt, biztos. Új, nem ismered, bizonytalan vagy, szóval inkább lecsücsülsz a földre. Elengeded a kezét, és már el is tűnt. Csak akkor maradhat, ha hiszel benne, ha bízol abban, hogy jó helyre visz. De sokan még mindig ott tartunk, hogy nem hiszünk az igaz érzésekben. Azokban, amik léteznek, és rémisztően igaziak. Igen, rémisztőek, mert ritkán látunk ilyet, és felfoghatatlan, hogy bizony megérdemeljük - pedig igen. Csak az jöhet, ami a miénk. Amire megértünk. Ám azt már te döntöd el, hogy mit mersz befogadni. Hogy miről mered elhinni, hogy a tiéd.. csak a Tiéd!!!