Mostanában sokszor elgondolkodom azon, hogy jó úton járok-e. Itt kelletem magam egy partner- kereső felületen ahelyett, hogy a házasságom megmentésén fáradoznék. Azt azért megjegyzem, a házasságom nincs összeomlóban, persze nem állítom, hogy a világ legjobb házassága (hiszen itt vagyok), de az átlagnál messze jobban teljesít. Gyakran megüti a szememet egy-egy cikk, ahol szakemberek, hozzáértők és okoskodók fejtegetik, hogy kell a házasság varázsát megőrizni életünk végéig. Hát, nem tudom. Praktikusan azt vallom, ha túl sokan nem mennek át a vizsgán, ott nem a diákokkal van probléma. És ha megnézem, hogy ezen az oldalon hány - elvileg párkapcsolatban élő - regisztrált keresgél, van okom kételkedni az elvárásokban. Nyilván egyikünk sem úgy választ partnert, hogy majd - vérmérsékletétől függően 5-10-20-30 év múlva - társkeresőn pótolja a hiányzó dolgokat, hanem optimális esetben szerelmes lesz, úgy érzi, hogy megtalálta élete párját és el akar indulni egy közös úton. De ha azt feltételezzük, hogy az embert nem vakítja el a szerelem, akkor is valamilyen ismérvek alapján - nyilván ésszerűen - választja ki a párját. Tételezzük fel, hogy a kiválasztáskor a legideálisabb partnert választottam. Minden stimmelt, kívül-belül. Minden elvárásnak megfelelt, enyém volt a tökéletes partner és még anyukám sem szólt, hogy nem látok a lila ködtől. Tényleg istentől elrugaszkodott feltételezés, hogy huszonévesen nem tudtam negyvenéves fejjel (is) gondolkodni? Tényleg elképzelhetetlen, hogy tapasztaltam, érettebb lettem, és már mások a prioritások? Tényleg lehetetlen elképzelés, hogy mindketten változtunk és a változás iránya, minősége eltávolította az addigi párhuzamos utakat? Ugyan! Ki az, aki huszonévesen úgy gondolkodik az életről, mint negyven fölött, ki az, aki negyven fölött ugyanazokat a válaszokat adja az élet kihívásaira, mint húsz évvel azelőtt? És melyik az a "szerencsés" pár, ahol mindkét fél ugyanazt a tapasztalati utat járja be, ugyanazon a személyiségfejlődésen megy keresztül? Van ilyen? Biztosan, de sokat nem tudnék felsorolni az ismerőseim között. Én azt mondom, a házasság egy komoly szerződés két önálló egyéniségű ember közt, rengeteg, szinte végeláthatatlan ponttal, melyből - kinek-kinek személyisége szerint- vannak fontosak és kevésbé fontosak, kötelezően és nem feltétlenül betartandó pontok. És vannak olyan pontok, melyek be nem tartása szerződésszegést eredményez és válás a vége. De hogy egy-egy kapcsolatban melyik ez a pont, hogy mi minősül szerződésszegésnek, azt majd eldöntik a szerződő felek. Persze házasságkötéskor nagyon nehéz minden pontot végigvenni, egyeztetni, a dolog inkább érzésre megy, hogy azonos az értékrendünk, tehát azonosak lesznek a válaszaink is. De vajon így van? És így marad egész életünkben? Változáskor persze, az a tisztességes, ha az ember szól a párjának, „figyelj, ezt a pontot már nem úgy látom, mint akkor régen, egyeztessünk újra.” Ez azért nem igazán tesszük meg, igaz? Inkább sodródunk, falakat építünk, titkos utakon járunk. Bárhogy döntünk, egy dolgot azért érdemes betartani, legalábbis szerintem. Ha én megszegem a szerződés egy bizonyos pontját, ne le legyek felháborodva, ha a párom is épp ezt a pontot szegi meg. Hogy lefordítsam: házasságban élőként akkor keressünk ilyen-olyan partnert, ha a társunknak is elnéznénk ezt. Mert így igazságos. Ha nem tartunk itt a fejlődéstörténetünkben, akkor még tovább kell dolgoznunk a hozzáállásunkon. Nyilván van, aki úgy gondolja, hogy elméleti megalapozást kerestem a félrelépéshez. Talán igaza is van. De ő… ugye, nem regisztrált itt? És nem is kacsingat kifelé, igaz?