Szilveszter délelőttje. Egy hegygerincen mozgatom meg az ünnepek alatt elernyedt combjaimat, vádlijaimat, derekamat. Alig húsz méterre látok a sűrű ködben, egyébként plusz 1 fok a hőmérséklet, teljes a csend, amit cipőm talajfogása és lihegésem tör meg ritmusosan, de nem zavaróan. A cél a tejfehérségben valahol, csupán lelki szemeim előtt villan be időnként. A 10 kilométeres táv alatt lejtők és kaptatók váltják egymást. Ahogyan telik az idő, úgy válnak egyre nehezebbé lábaim, úgy kell egyre nagyobb energiákat mozgósítanom. Az élvezetes gyűrkőzés szűk egy órán át tart, majd izzadtan, fagyos orcával a célba zuhanok. Minden nehézség ellenére felemelő érzés legyőzni a kilométereket, a szintkülönbséget, közben összeolvadni a természettel és merengeni arról, mi is történt 2013-ban és mit hoz vagy hozhat 2014. Kicsit olyan volt ez a futás, mint az élet maga. A pontos cél legfeljebb a fejben, a valóságban láthatatlan, folyamatos a küzdelem az elemekkel, előrejutni csak önmagunk legyőzésével lehet, ám az élet összességében nagyszerű. Hogy miért vagyok itt? Szeretem az életet, most is csak 20 méterre látok, de lefutok valakiért 100 méterrel lejjebb, hogy aztán egy kis kitérő után 100 métert tegyek meg kínszenvedés árán felfelé, hogy folytassam a megszokott távot...