"... kell hogy legyen indok, hogy miért történik mindig igy..." A körforgás nem áll meg. Megint ugyanaz történik. Megismerkedünk. Levelezünk. Megkedveljük egymást. Felcsillan a remény, hogy talán igen, ő lesz az akiért érdemes felkelni reggelente. Akinek a levelét várjuk. Aki megtanít nevetni, mosolyogni. Aki reményt ad arra, hogy megérezzük a boldogság egy kicsi szeletét. Tetszik nekünk, én is neki, megszeretem (amit tudom, nem szabad, hiszen egy szerető nem SZERET-Ő, ő csak SZERET-NE) Másként nekem nem megy a SZERET-Ő kapcsolat, csak a "szeret"-tel. Aztán homokszem kerül a gépezetbe. A feleség! Igen igen, a csúnya, gonosz feleség mindig keresztül húzza a számítást. Mert ő a szent, a tündérkirálynő (nekem csak a gonosz boszorka), akkor is ha ő is ezt a játékot űzi, neki mindent szabad, és mindent megbocsátanak. És most itt állok ismét, kifosztva. Könnyeim folynak. Nem való ez nekem. A sziv a legerősebb szervünk, annyi mindent el tud viselni. Most hogy összetört, újra össze kell raknom... De most már kőből fogom, nehogy valaki ismét összetörje. Uraim, óvatosan garázdálkodjatok, mert némelyikünknek van szive is...