Nem ecsetelem, mindenki tudja, milyen ez, mennyire fontos. Meglátod, felméred. Arc, szem, magasság, alak, aztán jön a többi: hogyan beszél, milyen a mosolya, mit mond, hogyan néz, etc. Volt egy roppant furcsa találkozás az életemben, amit sosem felejtek el (nem is szólva a következményekről). Közösség, interneten. Csak betűk alapján ismerkedés, a külső leírása. Sok beszélgetés, majd idővel képcsere. Kellemes benyomás a másikra, édes-várakozós izgalom, élőben milyen lehet? Eljön a nap. Izgatott vagy, mit vegyek fel, jajjj, mit mondjak majd.. odaérsz, vársz, és akkor megjelenik. Kicsit furcsa, hirtelen ott áll előtted, nem, nem is olyan, mint a képen, ő az, de mégis más. Zavart szituáció, kicsit nehéz beszélni, aztán dobálod a témákat, az egyiket megragadja, már gördülékeny a csevej. Közben belül zakatolsz, milyennek talál? Ő nekem? Vonzó..idegen, ismerem, de mégsem, nem pont olyan, mint vártam, de a kisugárzás, ami csak élőben jön át igazán, az ott akkor megragad. Annyira nem tetszik, mint a képen, mégis, valami megfog benne. Jól érzem magam, kellemes az elválás, semmi kínos pillanat. A puszinál egy baráti ölelést kezdeményez, finoman érint, alig húz csak magához - és akkor, abban a pillanatban jön létre a kémia, abban a pár másodpercben. Ha bárki ilyet mesél, nem hiszem el, de megtörtént. Egy ölelés, amikor mindketten meglepve tapasztaltuk, mint egy áramütést, hogy mi összeillünk, testben és lélekben. Nőként nem éreztem így még, ő? Azt nem tudom. De akkor és ott átéltem, átéltük, és így vette kezdetét valami édes-szomorú, valami örökké felejthetetlen. Ilyen egy igazi mély és megrázó viszony kezdete. Lesz még ilyenben részem? Csak az idő adhatja meg a választ, de remélem, igen.