Ma is időben végeztünk a munkahelyen. Aminek ma én nem tudtam örülni. Persze nem azért mert sztahanovista vagyok, Az eső járta táncát le a földre. Miközben tartottam hazafelé, járt az agyam az otthoniakon. Ugyanakkor azon, hogy milyen idő lehet otthon. Elmerengve gondolataimban hirtelen nem is vettem észre, hogy hozzám szólt egy nő. Első szólítását ez által, észre sem vettem. A másodikra már felfigyeltem. Elnézést kértem, hogy nem hallottam a hangját. Egy velem egyidős csinos hölgy állt velem szemben. Előre is leszögezte, hogy nem árus, nem valami egyháztól van, és nem kéregető. Mindezt mikor leszögezte kicsit meglepődtem, hogy miért kezdi mondókáját így. Elgondolkozva rájöttem. A mai rohanó, elcsapzott világban, ha megállítunk valakit, akkor az első reakció ez. : - Na. Mit akarhat tőlem ez a szerencsétlen. Rosszabbik esetben a kinézete után, még le is hajléktalanozzuk. Hosszú egyszerű kabát volt a hölgyön, ami tulajdonképpen még csinosabbá tette. Ápolt hatással figyelt rám. Annyit mondott, hogy bocsi, hogy megállított csak szeretne valakivel egyet beszélgetni. Megkérdezte, hogy lenne e kedvem meginni egy kávét. Persze megmondom őszintén első alkalommal elutasítottam, mert nem nagyon szeretem, ha egy nő hív meg egy kávéra, s nem is akármilyen helyre. Persze semmi rossz gondolat nem jutott az eszembe erről a csinosnak mondható hölgyről. Csak annyi gondolat jutott eszembe, hogy pont engem szólított le ez a hölgy. Ugyanakkor tényleg? Csak biztos beszélgetni? Ne értsétek félre, nem azért jutott az eszembe ez a kérdés, mert pasi vagyok, csak bennem is előjött az, hogy milyen világot élünk. Végül is belementem a kávéba. Leszögeztem, hogy nem érek rá sokáig. Visszakérdezett fél óra? Én erre bólintással megadtam magam. Míg megérkeztünk az adott kávézóba el is kezdte a mondókáját. Életképek, élethelyzetek, rohanó világ. Elmondta, hogy fáj-fáj neki az, hogy nincs neki valaki, aki csak meghallgatja, akivel nem tud beszélgetni. S nem is kell neki semmi más csak egy beszélgetőpartner. Elmondta, hogy huszon-egynéhány évesen bulizott, mint minden más fiatal. Nem foglalkozva senkivel és semmivel, bulival töltötte az életét. Hazudozott, csalt, mások lelki életébe gázolt. Annyira megszokta ezt az életet, hogy nem tudott leállni, míg nem történt egy tragédia. 30 évesen elveszítette apját. Magába roskadt, elvesztette az élet erejét, mert egyedül maradt. Most kiégve jár dolgozni és éli életét. Nincs ki higgyen neki, s tulajdonképpen maga se enged magához közel senkit. Mert fél, hogy elveszíti. Mindezt olyan természetesen mesélte el nekem, mint akit 1000 éve ismer. Nem kért, és adott telefonszámot, mosolyogva annyit mondott minek. Úgy sem hívlak fel. Egy Robosztusnak tűnő városban élek. Ahol el lehet veszni, ha el akar az ember veszni. Életképek, élethelyzetek, rohanó világ. Ez a pár szó, mint fogalom mind megtalálható akármelyik emberre ránézve, ráigazítva az életére. Mások vagyunk, de még is egyek. Egyben egyek. Emberek vagyunk. Tele érzésekkel, gondolatokkal, hibákkal. Mind ezt fogadjuk el, és ne csak elrohanjunk egymás mellet. Mert bizony olykor jól esik egy kicsit megállni, és elbeszélgetni valakivel. Nem muszáj ismernünk hozzá.