Mikor csapom be vajon jobban magam? Amikor azt gondolom, senkire sincs szükségem? Úgy igazán? Hiszen ha nagyon muszáj, megy az izzócsere, csapszerelés, kocsimosás is egyedül. Talán jobb is, ha nem kell másra tekintettel lenni, akkor jövök-megyek, amikor akarok, nincs számonkérés, féltékenykedés, holavacsorám… Az önkielégítés is egész jól megy már. Bulihegyek, hobbirengeteg… Elsőre izgalmasnak tűnő kaland. Aztán néha már áttörhetetlen, sötét, veszélyes dzsungel és… igen: sivatag… Sivár és egykedvűen erodáló… Számomra egyetlen dolog töri meg ilyenkor a könyörtelen lélek-pusztulás átkát: egy valóban nekem szóló, szeretetteli ÖLELÉS. Az Illúzió persze hamar odébbáll. Segítőim épp csak addig engedik a közelembe, amíg a csúszós oldalú feneketlen kút káváján állva a mélybe ugráson töprengek. Hozzám libben, arcomat puha-meleg tenyerébe fogja, és szemembe néz mélyen. Megkeresi lelkemet, könnyű csókkal ébresztgeti szívem legmélyebb zugából csalogatva elő, lehunyt szemhéjairól illatos szellőként szárítja föl a könnyet. És pont, mire fölenged fagyott hitetlensége és újratöltekezik bizakodással - foszlik semmi-köddé a vízió… És ez így megy… Ki tudja hányadszor már… Gellért szerint ember és ember között nem is létezhet valódi szeretet. Az ember vagy szeret, vagy szeretik… Szenvedély és gyöngédség küzd egymással: melyikük ér valamit. Szerinte „a szerelem nem szabadság, hanem rabság, amint különben mindenféle emberi kapcsolat is az. A szerelmes csak addig szerelmes, amíg rabságban él, egy igézet, bűvölet eszelős rabságában. Abban a pillanatban, mikor a rabságból felszabadul, nem szerelmes többé, hanem SZERET, szabad lesz. Az a szeretet mindenkit elriaszt. Miért? Mert ha nem lehetek rabja a másiknak, Ő sem lehet az én foglyom.” Vajon tényleg lehetetlen szabadon szeretni? Néha elbeszélgetek Illúzióval – amikor kicsit tovább időzik nálam, felteszem neki a kérdéseimet. Már kívülről fújom a válaszait, de jól esik hallani, mint kisgyermeknek kedvenc meséjét anyja szájából: Létezik odaadó, a másik boldogságáért pulzáló szeretet. Ami annyira jó, hogy a magunk fontossága már fel sem merül. A mesék jól ismert fordulatával élve: jó tett helyébe jót várj. Vagyis ugyanez áramlik vissza is. Méricskélés nélkül és mégis csak kölcsönösen. Mert az áramlás az a Mindenség sajátja. Benne van minden: az itt és a távolság. A most és az időtlenség. A piciny és a végtelen. Az állandóság (mert van) és benne a változás (mert lüktet, pulzál, hullámzik, rezeg). Ha MI ketten találkozunk, az áramlás kettőnk kölcsönhatásában lesz egyedi, mi csalogatjuk magunkhoz, alakítjuk arcunkra, megőrizve a minőséget, amit az Univerzum teremtett. És mint ilyen, csak a kettőnk fantáziáján, lelki erején, hitén és közös céljainkon múlik, hogy mivé formáljuk, mit építünk belőle, hogyan duzzasztjuk, sokszorozzuk erejét. Hogyan vonunk bele egyre több energiát és adjuk tovább másoknak, akik hasonlóak hozzánk! Érzed, milyen erő, lehetőség kínálkozik egy ilyen találkozásban? Hunyd be egy pillanatra a szemed és éld bele magad a képbe: ketten, egyenlő mértékű (de sajátosságainknak megfelelően, egymás lehetőségeit, tehetségét, képességeit kiegészítő, más-más spektrumú) energiával fölvértezve állunk a Világmindenség tetején és mindenre készek, elszántak vagyunk! És most nézz körbe! Látod a többi párt? Ők is erőtől, energiától, lelkesedéstől fűtötten néznek ránk és egymásra, kéz a kézben… Vajon, mire várunk? Belegondolni is borzongatóan gyönyörűséges, hogy mi történhetne ezzel a földi világgal, ha férfiak és nők ismét a helyükre kerülnének! Ha felismernék, milyen kincsesbánya áramlik most is körülöttük… Körülöttünk… Csak Te. Csak Én. Csak Mi. Csak… Ez így nem jó… Te? Én? Mi? Ők? Ő. És benne: MINDEN.