Már nagyon vártam ezt a napot. Nagyon kedves. Igaz nem egy macsó, de nekem tetszik. Erre mondják, hogy olyan átlagos, de van benne valami amitől más mint a többi. Talán a szeme? Vagy a mosolya? Mindegy, nekem tetszik és itt van mellettem. És jól érzem magam. Remélem tetszem Neki, a fodrászom is mondta, hogy nagyon jól nézek ki. Csodás itt minden és VELE lehetek. És még a járda is olyan keskeny, hozzá kell bújjak. Milyen erős, jó belekapaszkodni. Ő is átölel és a lehelete megborzongat, olyan jólesően, amit nem fogok egyhamar elfelejteni. Nagyon vártam erre a pillanatra. Ó, a bőre! De jó simogatni. Ezt az ölelést biztos nem lehet tanítani! Megadom magam! Rád bízom magam! Tollba mondta: Antonella Epilógus: Nem birtokolni, nem ragaszkodni, nem elvárni, mégis szeretni? Ez lenne az élet legnagyobb feladata? ps.: még pár szó: "Assisi Szent Ferenc imája így szól: „Uram, te tudod, hogy nem az a fontos, hogy engem szeressenek, hanem az, hogy én szeressek. Nem az a fontos, hogy engem megértsenek, hanem az, hogy én megértsek.” Ez ellen nagyon sokan berzenkednek. Persze fontos, hogy kapjon is az ember, de a legfontosabb az, hogy adni tudjon, és elfogadni helyzeteket. Ahol elvárások vannak, az már valamiféle „üzlet”. Ha valaki csak akkor tud adni, ha ő is kap, abból nem sül ki jó dolog – véli Popper Péter."