Az is a pokol egyik formája, ha az ember arra vágyik, ami soha nem lehet teljesen az övé. Mert a gondolatai kóborolnak. Elsuhannak olyan tájakra is, ahová nem lenne szabad. Olyan ízekkel kínozzák, amiket csak ritkán érezhet a nyelve, olyan domborulatokkal, amelyeket ritkán érinthet a keze, és olyan érzésekkel, amelyeket soha, de soha nem árulhat el. Egy hely, ahol először összevillant a tekintetünk, ahol először átöleltük egymást, ami ugye a mi kettőnk titka. Nem árulhatjuk el magunkat, a környezetünknek nem tűnhet fel kiegyensúlyozottságunk, belső elfojtott boldogságunk. A mindennapokban álarcot öltünk, féltjük titkunk, félünk az irigy, sóvárgó tekintetektől... El kell bujtatnunk boldogságunkat, nem kiálthatjuk a világ, az emberek arcába: Élek, újra élek, boldog vagyok! Boldogság lehet egy levél, egy üzenet. Ám a legnagyobb öröm, amikor érinthet a kéz, érezhet a száj, hallhatja a halk suttogást a fül, s végül láthat a szem, elraktározhatja az agynak egy rejtett zugába a titkot, melyet együtt élünk meg.