A Férfi, aki Játszott, nagyon értette a módját. Mondhatnánk azt is, hogy csak a játékhoz értett igazán. Játéka nem az élet komorságát elűző vidám vargabetűkből állt, tudott "csak játszani" is, haszontalanul, igazán, szívből, szenvedéllyel. Pedig felnőtt volt, igazi Férfi, aki játszik. Persze játszani lehet egyedül, és lehet játszótársakkal, esetünkben nőkkel... és talált is magának néha társakat, közepes, jó, vagy kitűnő játékosokat, akik mind azt állították, hogy ők is szívesen játszanak. De aztán a közepesek kihullottak a rostán, a jók kifulladtak, kifogytak az ötletből, a kitűnők játszottak csak vele tovább... Élvezték is a játékot, de aztán mindről kiderült, hogy játékukat csak valami bevezetésnek, belépőnek szánják egy Komoly Beszélgetéshez vagy Meghittebb Játékokhoz. Olyankor a Játékos kiszállt, még annyit sem kiáltott figyelmeztetőleg, hogy "Nem ér a nevem, káposzta a fejem". Mert még a kitűnőek sem voltak megfelelő, Igazi Játszótárak számára, akinek a Világ csak a Játék nagyjából elviselhető körítéseként létezett. Az Ember, aki Játszott, így sokszor magára maradt, ideig-óráig, néha hosszabb időre is, de akkor sem fogyott el a játékos kedve, várta tovább a játszótársakat. Ez egy szomorú történet az Olvasónak, aki nem bírja, nem szereti az egyedül-séget. Neki azonban nincs miért szomorkodnia. Játszott, amikor csak lehetett, igazán, szívből, szenvedéllyel. Nagyon értett hozzá.