Negyvenes éveimben járok. sok szép emléket gyűjtöttem eddig. És még ha minden jól megy, van gyenge 20 évem a gyűjtögetésig... Egy élményemet azért elmesélem, hátha valaki tanul belőle, hogy így is lehet... Történt, hogy barátommal autókáztunk a budai dombok között. A lemenő nap még visszanézett egy-egy domb mögül. Ki voltunk éhezve egymásra, de hát út közben voltunk. A bennem felhorgadó vágy már nem hagyott nyugodni és csendben simogatni kezdtem barátomat, aki amúgy közben vezetett. De ez elég volt ahhoz, hogy egy útszéli parkolóba kiálljon. Kérdeztem, na mi van? Miért áll ki? Mondta, hogy valamit meg szeretne velem beszélni, de úgy, hogy a szememet is lássa. Nem sokat látott, közben ránk esteledett.. . De amint leparkolt, neki estem. csókoltam, öleltem, simogattam. Ő sem maradt tétlen. Semmit nem beszélgettünk. szó nélkül egymásnak estünk. Én persze könnyű helyzetben voltam, előkaptam ágaskodó nemes részét, és már furulyáztam is... szépen szólt a hangszer, élveztem. Persze a kocsi nem alkalmas arra, hogy kelyhemet ő is szájjal kényeztesse, de ujjai eljátszottak a nyiladozó rózsavirágon. Mindketten egyszerre élveztünk el. csodás volt...