Ismerős a helyzet, hogy összeakadsz valakivel és egyszer csak bele vagy gabalyodva egy igazán különleges helyzetbe? Utólag már nem is tudod eldönteni, hogy valójában mikor kezdődött, aztán később, hogy mikor végződött, csak megtörtént és élvezted minden percét. A legkülönlegesebb kaland indulhat ki egy ártatlan levélből, aminek célja egészen őszinte, bár nem az, ami itt szokásos. Túl vagyok valamin. Nem tudnám megmondani, hogy pontosan mi az, bár nem is gondolom, hogy mindennek nevet kell adnunk az életünkben. Viszony, kaland, izgalom, kihívás, barátság, fellángolás, szerelem? Muszáj neki nevet adni? Hisz mindegy, ha már vége van. De valóban vége van? Vagy csak annak van vége, ami másnak is látható? Hiszen itt van bennem, minden szó, minden beszélgetés, minden huncutság, minden kétely, melegség, jóérzés, ölelhetnék. Fel tudom idézni minden levelét és a saját válaszaim, hiszen itt vannak a számítógépem memóriájában. De mi van bennem? Az érzés, amikor átölelt erős karjával, az érzés, ahogy alig bírtam állni a pillantását, az érzés, amikor pár órára az enyém volt. A legszebb kaland kezdődhet el annak ellenére, hogy egyet értünk abban, hogy nekünk nincs egymással dolgunk. A legszebb kaland bontakozhat ki észrevétlenül, annak ellenére, hogy egyáltalán nem akarjuk. Ebben a nem-akart, váratlan kalandban megélhetjük a magasságokat, a mélységeket, megoszthatjuk a kétségeinket, titkainkat, örömünket, bánatunkat. Ebben a meglepetés-kalandban sokat adhatunk és persze sokat kaphatunk, őszinte szavakat, biztatást, elismerést, feltétel nélküli bizalmat. A legszebb kaland lassan egy érzés lesz, mintha meg sem történt volna velünk. Elrejtjük szívünk rejtekébe, emlékeink olyan mélyére, ahonnét nem kerülhet elő. Hiszen ha előkerül, a hiánya valódi fájdalmat okoz. Csak a levelek, amiket nem töröltünk ki indulatból, bizonyítják nekünk, hogy a legszebb kaland mégis a miénk, benne van az érzéseinkben, reakcióinkban, a mosolyunkban. Az életünk részévé vált.