Hát ez is eljött, az újabb alkalom. Hónapokig távol tartottam magam, dacára annak, hogy a döntésem előtt váltottam előfizetésre. Valahogy olyan ez, mint a nagymama lekvárja. Tudod, hogy még ki sem hűlt, amit frissen befőzött, tudod hogy lesz baj, ha felpattintasz egy üveget, de akkor is, olyan jó nyalni egy nagyot belőle... hmm... Persze most még nem fizetek semmit sehova. Talán megmaradok a történetek olvasásánál. Érdekes volt elolvasni az én régebbi gondolataimat, nem törlöm őket, még mindig az enyémek. Persze körbenéztem a lehetőségeket illetően, sok kellemes társnakvaló van megint, mint mindig. Remélem lesz valaki, akivel elmélyül a kapcsolatom. És itt a mélységet nem csak azon a pártíz centin értem... Látva hogy hogyan élnek körülöttem mások, legalább annyira fontos a gondolatok mélysége. Az már egy másik kérdés, miért lett mindenki annyira zárkózott, elutasító és közönyös. Ahogy egyébként sokszor nyíltan ellenséges is. És ha már ennyire filozofálgatok, érdekes megfigyelni, mennyire hamar szembefordulnak egymással az emberek. Facebookon például megy a nagy csöpögés, hogy milyen megható, mikor segítenek átlagemberek olyanokon, akiket mellékvágányra irányított az élet, azonban a hétköznapokban azt képtelenek vagyunk kivárni, hogy a boltban pénztárnál pár mozdulattal leellenőrizzék, miért nem működik egy bankkártya épp az előttünk álló vásárlónál, vagy kicseréljék a gépszalagot, már megy a morgás. Szóval furcsa kettősség ez. Közben meg nyilvánvalóan vágyunk valamire, amit talán megfogalmazni sem sikerülne, pláne nem hangosan kimondani. Még annak az embernek sem, akivel sok esetben holtomiglan-holtodiglant vállaltunk. (Jó tudom, az már kimondottan morbid hogy alkalmasint vannak akik ezt holtodiglan-holtodiglanként értik....) Szóval éljük mindennapjainkat Demjén Rózsi slágere szerint (Elképzelt szerelem). De talán ennek is megvan az oka. Remélem egyszer rájövök arra is :D Most megyek, nézelődöm tovább. Annyi vonzó nő van...!