Úgy kell elképzelni Istent, mintha a teremtés hajnalán egy festőművész lenne. Eszébe jut egy ötlet, gyorsan felskiccel néhány elnagyolt vonalat. Egy vázlat csupán, néhány megkapó és erőteljes vonal, a részletekkel adós - de Istennek így is tetszik az ötlet, külön vásznon nekiáll hát kidolgozni a nyersváltozatot. Ez a férfi. Ezúttal már gondosan, részletekbe menően alkot: csupa ív és forma, megannyi szín és árnyalat a kép. Változatos hullámzásában is egységes, erős hatást kelt, nem tudja levenni róla a szemét, mert mindig új és új vonást fedez fel saját művén. Ez a nő. És Isten azóta sem tudja eldönteni, melyik képe tetszik jobban: az elnagyolt vázlat a maga megkapó nyersességével, vagy a kész kép ezerszínű változatosságával? Időnként boldogan felkacag, mikor rádöbben: a két kép együtt alkot igazán egészet. Ami a vázlatból hiányzik, megvan a kész képben - ami a kész képből kiveszett, még megvan a vázlatban.