Tévedés volt tőlem amikor azt gondoltam hogy a választott utam helyes, nekem azon az úton kell a vágyaimnak és érzéseimnek érvényt szerezni. Most bebizonyosodott hogy rossz, téves, a másik fél által sem tartható és elfogadhatatlan, lehetetlen helyzetbe sodortam őt is. Megmondta az elején hogy ez nem megy, csak én akartam, többet képzeltem a dologba, mint ami a valóság. Azt hittem, hogy az én koromban ilyen érzései már nem lehetnek az embernek. Elnézést az "erőszakért", azt hiszem ő is tudta hogy érezhetem magam: le kell tudnom mondani a "teljes élet" megvalósulásáról, - amiről azt hittem megtaláltam. Nagyon sajnálom az egészet, hogy így lealacsonyítottam magam, ha lehetne "visszacsinálnám" - rossz kifejezéssel. Azt hiszem az a bajok eredője, hogy itt nem ő választott, hanem én. Megpróbálom leengedni az ölelő karjaimat és nem gondolni arra ami nagyon szép volt és vártam, hátha még egyszer megtörténhet. Ennyi idő után már tudom hogy nem. És már értem az általa felhozott időnkénti "okokat" - még valós ok is lehetett volna akár, de tudom hogy nem, talán csak nem akart hozzám jönni. Fáj a szívem és a lelkem, mert most leírom ilyen "vén" fejjel, és nem szégyenlem hogy most is szeretem, de megpróbálom elengedni.