..jött szembe az életemben az internetes párkeresés lehetősége. Akkortájt költöztem fel Pestre, a kollégiumi, sulis ismeretségeken kívül szinte senkit nem ismertem. A suli melletti munka unalmas volt, de tudtam tanulni és fizetett  Ez a kettő pedig segített elkerülnöm az agyhalált  Egy 4-5 négyzetméteres irodába volt bezsúfolva 3 egymás mellé forgatott íróasztal, s hármunknak volt egy számítógépe, betárcsázós internettel  Nahh jó, hamar kiderült, hogy a cég nem túl innovatív, viszont cserébe kb ennyi is az elvárása, valamint adómentesen egy kerekebb összeget helyeztek el a zsebemben. Vizsgaidőszakokon kívül, amikor a másik két (rangidős) munkatársam épp elbujdokolt, volt lehetőségem az ámítógéphez telepedni, s barangolni a neten. Talán más is emlékszik arra, volt élet a Facebook előtt is  Hamar felfedeztem a statikus, jellemzően híroldalak mellett az interakcióra alkalmas, értsd chat-és párkereső oldalakat is. A net gyorsasága és a hozzáférésem korlátozása miatt a lehető leggyorsabban próbáltam mindig a telefon felé terelni a beszélgetéseket, ez mindig látszott a telefonszámlámon is :D Az embernek akkor kevesebb lehetősége volt a képküldésre, a Nokia 3210 volt a csúcsmobil, messze voltak még a kamerás telefonok. Így az ember fia és lánya jellemzően élőszóban próbálta ecsetelni a másik számára is előnyös tulajdonságait  Valamiért akkortájt elég gyakran megfordultam a Jászai téri Mc-ben. Nem is értem már, ennyivel később, miért az volt a befutó randihelyszín, egyáltalán nem esett útba :D Máig bennem van az a találkozó, ahová egy, saját maga által korombélinek és klasszikus tánccal foglalkozó hölgy érkezett..legnagyobb megdöbbenésemre. A korombéli (én kb 21) hölgy kissé hajazott a nagymamámra, mind megjelenésében, mind ruházatában, mind illatában. Minden második kérdése arra vonatkozott, látom-e rajta a táncmúltját, amiből nekem akkor sajnos csak a múlt volt nyilvánvaló. Kissé dühös voltam, rá is, magamra is, hogy hogyan csúsztam ebbe bele. A gondolataim kergetőzése közben tűnt csak fel (persze, ma már nem ülnék ott, mint Kuka , s az is igaz, ma már egyáltalán nem kerülnék ilyen helyzetbe), hogy Ő nem becsapni akart. Visszatekintve és kissé több pszichológiai tapasztalattal, küzdött néminemű mentális megbillenéssel, s megragadt az énképe..khm 30 évvel ezelőtt. Ő úgy élte meg a mindennapjait, hogy Ő még mindig huszonéves, ruganyos táncos, akinek mindenki a csodájára jár. Egyszerűen nem jutott el az énképéig az a tükörkép, amit nap mint nap látott a tükröződő felületekben. Akkor és ott tanultam meg, hogy a saját nézőpontom sosem adja vissza a valóságot, az ember érzései, hangulata, idegállapota befolyásolja, adott tényeket hogyan és milyen színben látom. Ha egy másik emberrel kapcsolatos interakcióról van szó, ez még nehezebb. Hiszen amit és ahogyan Ő mond, legyen férfi vagy nő, a legtöbb esetben nem a tényszerűségen alapulnak. Mindig mindenki mást és máshogyan mesél, ami nem azt jelenti, hogy ferdít vagy be akar csapni..lehet egyszerűen onnan, ahol Ő állt, így látszódott.. Nem csoda, hogy az emberek ilyen nehezen értik meg egymást.