Igen, az élet mindig tanít... Rátaláltam, írtam neki. Vissza írt, hogy mit akarok tőle, hiszen olyan nagy a korkülönbség kettőnk között. Nem vett komolyan, de nem adtam fel, Éreztem, hogy Ő más. Látni akartam, találkoztunk. Első látásra bele szerettem... Ő akkor még nem tudta. Elzavart, de én nem mentem. Csak azért nem, mert tudtam, hogy Ő sem akarja. Aztán találkoztunk újra. Imádtam ahogy rengeteget beszélt a vacsoránál. Aztán órákig szeretkeztünk szenvedéllyel, talán már szerelemmel. Végleg beleszerettem... Tudtam, hogy nem bírjuk sokáig egymás nélkül. Két nap telt el, nem bírtam tovább... Nem akarta, hogy menjek, kérte, hogy ne utazzak érte ennyit, de akkor is mentem volna, ha országok választottak volna el minket egymástól. Nem bírtam nélküle. Egyikünk sem bírta... Egymásnak estünk. Kocsi, erdő... Annyira gyönyörű volt... A sötétben is jól emlékszem a szemére, a mosolyára ahogy fölé hajoltam. A csókjaira... Annyira finom... Annyira gyönyörű! Én már eddig is szárnyaltam, de tudtam, most már együtt szárnyalunk tovább... Óvlak és védlek mindentől, ígérem soha nem hagyom, hogy lezuhanj, csak ölelj és szárnyaljunk tovább. Újabb két napig bírtuk, újra találkoznunk kellett. Mindketten tudtuk, hogy ezután hosszabb szünet következik, hiszen jönnek az ünnepek. Próbáltunk minél több emléket elraktározni a másikból. Elég lesz talán? Dehogy... Belőled sosem elég. Újabb két nap telt el és megőrülök nélküle! Fogalmam sincs mi lesz még két hétig, de már most nagyon nehéz. Hiányzik az érintése, az illata, a mosolya, a csókja... Mindene... Hol őrült szenvedéllyel, hol lágyan szerelmesen kívánom, de a vágy nem nyugszik bennem, csak nő és tombol. "kielégíthetetlen... mindig újra és újra támad..."