Még fogom a kezed...Pedig Te már messze jársz. Szemedbe néznék...De a tiéd már lehunyva, valaki más után kutat az emlékeidben...Ott, valahol legbelül, a rég múlt ködfátylába burkolózva, valaha én voltam az a "valaki más". Most belőled kiszakítva itt állok a semmi peremén, egyensúlyom vesztve, hisz Te voltál nekem a Mindenek Origója. Nincs már mihez viszonyítsak...Mégis:mindent, mindenkit hozzád hasonlítok. Ha csókolok:a Te szádat érzem...Ha érintek: kezeim között a Te tested vonala fut lankadatlan, megunhatatlanul. És az éjjeli ölelések után is a Te illatodba burkolózva menekülök a hazug világ elől..".Csak" a lelkem magányos nélküled. Vágyom, hogy szavak nélkül merülhessek el szemed mindennél mélyebb titkaiban...De messze révedő tekinteted az én lelkemet már nem kutatja...Meghalt a remény. Tudod, ha újra kezdhetném:MINDEN ugyan így volna. Mert miattad Éltem, és tudom, hogy-Te sem tagadod- miattam, értem Éltél. Ez minden mostani fájdalmat megér. Valami elmúlt...Csak azt sajnálom, hogy belőlem nem. Nekem marad a magány, a mindent átható és megmérgező fájdalom. De nem engedem, hogy legyőzött legyek! Büszkeségtől megfeszítve felállok...És tőled búcsúajándékként kapott halott reményem magamhoz húzva indulok tovább...Oda, hol hideg lelkemet átölelve új reményt kaphatok.