Valami biztosan összeköt legtöbbünket itt. eresünk valamit, azt hiszem sokkal inkább valamit, mint valakit. Valami olyasmit, ami nem is olyan régen megvolt még. Tegnap, vagy tegnapelőtt még biztosan, és most meg már nincs meg. Nem is értjük, hogyan tűnt el, hol vesztettük el, talán egyszerűen csak az évek morzsolták el a meghittséget. Hová tűnt az a mosoly az arcáról tűnődünk olykor reggelente, vagy esténként, miközben beszél, és figyelünk rá, de elkalandozunk és keressük azokat az apróságokat, amik annak idején elvarázsoltak. Ahogyan ezek elillantak, nem tudni mikor, és miért, és hová illantak el, elillant bizony a varázslat is. Hogy megveszel, ha nem érint meg, ha nem érzed az illatát, ha nem vagy a közelében. De már fel sem tűnik sokszor, csak most, hogy beszél és nézed és nem érted. Nem gyűlölöd, nem is haragszol rá, hiszen talán ugyanígy van ezzel ő is... hát jó, akkor próbáljuk visszacsempészni a varázslatot, olykor úgy tűnik megvan, igen, hát működik még is, de az idő akkor is könyörtelen, csúnya nagy szürke leplét rátok terítette... de szenvedély nélkül élni, olyan, mint sötétben botorkálni... és senki sem szeret sötétben botorkálni, hát kell valaki, aki olykor fényt gyújt, és átmelegíte, melléd szegődik, kicsit együtt baktattok, olykor összegabalyodtok, máskor csak nevettek, vagy ültök együtt, és nincsenek közös terhek, és akkor újra kicsit jó... és ezért bevállaljuk, hogy ülünk a gép előtt, képeket, vagy nick-eket böngészünk, próbálunk egy-egy pár soros levélben megnyerőnek mutatkozni, és felkelteni az érdeklődését valakinek, aki talán elkísér. és az első időkben félóránként ránézünk a titkos mailcímre, hátha valaki reagált, és talán majd ő visszahoz, visszaad valamit. aztán elfogy a türelmed, és már csak napjában egyszer-egyszer nézel be ide. ő a másik szobában tévét néz. nem is sejti, hogy merre jársz... menjünk aludni mondja, hosszú volt a nap. bebújsz mellé az ágyba. hideg van és sötét. de holnap újra felkel a nap, és talán valaki reagál...