Tegnap este Presser koncerten jártam (igen, a csúnya fiúknak is van szíve…), és Pici bácsi egy régi dala újrafelfedezéséről mesélt, mikor hozzáfűzte a következő félmondatot a történet végéhez: „Olyan ez, mint mikor az ember 30 év után beleszeret a feleségébe…” Tudom, fura, ha az emberfia egy koncerten ülve egyszer csak a viszony.hu-ra gondol, el is hessegettem gyorsan a dolgot, de ma reggel csak felvettem a fonalat megint. Kb. fél éve regisztráltam ide, egy baráti randit leszámítva nem is tudok felmutatni más aktivitást az oldal alapján, de valamiért mindig elhalasztom a regisztráció törlését. (Biztos oka van, ahogy mindennek a világon, csak még nem tudom… ) Így hát hetente néhányszor elolvasgatom az újonnan érkezett hölgyek bemutatkozásait, és csodálkozom, hogy ennyi elhanyagolt asszony él ebben az országban. Mert mi hozza ide a nők többségét? Néhány esetben a szex hiánya, sokszor a kaland izgalma, a fűszerek keresése, de legtöbbször csak a vágy, hogy sok év után megint legyen valaki, aki őket látja szépnek és vágykeltőnek. Hiszen otthon mi férfiak kényelmessé válunk, és elfelejtjük, hogy nem megszerezni nehéz egy nőt, hanem megtartani. Hogy a tüzet táplálni kell, mert ha kialszik, hideg lesz. El hisszük, hogy természetes a hétköznapok romantikaölő hatása, hogy mindenki így éli az életét, és hogy a 3 órásból 10 percesre változott szex elég életünk párjának is… Igen ám, de életünk párja NŐ, minden porcikájában. (Hallani, hogy a negyvenesek az új harmincasok, és én hálát adok a Jó Istennek, hogy ebbe a korba születtem, mikor ennyi szép nő vesz körül bennünket...) Szóval adott egy tizenéve házas asszony, aki nőiessége csúcsán van, minden tekintetben, a gyerekek kamaszodnak, több idő lenne egymásra, csak az a fránya ember nem néz már úgy rá, mint kellene. Ad magára, nem csak reggel munkába induláskor csinos, hanem este is, mikor ágyba bújik, de a férfi mellette már nem udvarol, hiszen megnyerte a futamot, az asszony már az övé. (Erről jut eszembe a székely asszony, aki korholja az urát, hogy sosem mondja neki, hogy szereti. Az ember ránéz, aztán azt feleli: egyszer megmondtam, ha változás lesz, majd szólok!) Így hát szegény asszony – akinek a média minden csatornája azt sugallja, hogy létezik az álom szerelem, és ez mindenkivel megtörténhet – úgy dönt, ha az ember már nem értékeli azt, amit nyújtani tud neki, majd keres valakit, akinek pont az kell, ami Ő. Vannak munkahelyi viszonyok (bármennyire elítélik, tudomásul kell venni, hogy sokszor többet beszélgetünk a munkatársainkkal, mint a párunkkal, és ez bizony komoly alap lehet egy viszonyhoz), és van, aki titokban keres szeretőt magának, így hát regisztrál a viszony.hu-ra. És itt bizony nagy az érdeklődés: ahogy néhány bemutatkozásban olvasom, sokan elnézést kérnek, hogy nem tudnak a több száz levélre válaszolni. Szegény címzettnek könnybe lábad a szeme: lám-lám, mégiscsak kellek én is valakinek, és milyen szomorú a világ, hogy ennyi csalódott férfi van benne… De lássuk a motivációkat: valóban ugyanazt keresik a férfiak is itt, mint a nők? Próbálom egy képpel érzékeltetni, mi is történik valójában: szavanna, friss zöld fű, hatalmas tömegben a gazellák a völgyben, szépek, frissek, karcsúak… A dombokon pedig körben ott heverésznek az oroszlánok, és válogatnak, ki lesz az ebéd… (OK, a biológiában jártasak most azt vetik a szememre, hogy oroszlánéknál a nő dolgozik, de ne akadjunk fent a részleteken…) Sajnálom, hogy kimondom, de egy csalódott, meg nem értett nőt olyan könnyű megszerezni kedvességgel, bókokkal, egy kis lelkizéssel, hogy az már nem fair. Jómagam egy időben kifejezetten kerültem az ilyen helyzeteket: egyszerűen nem tartottam sportszerűnek azzal a férfitársammal szemben, aki a vacsora – sör - meccs Bermuda-háromszögéből nem látja meg, hogy asszony bizony kifelé kacsingat. És most lássuk a vadászokat: valóban ennyi tökéletes férfi él elromlott házasságban a házsártos, földhözragadt, magára mit sem adó feleségével? Merthogy a levelekből, az első telefonbeszélgetésekből ez fog kiderülni. Aztán jön az első randi: egy figyelmes, udvarias, csak a nőre figyelő férfi bukkan fel, a Nő pedig az egekbe száll… Kedves hölgyeim, most illúzióromboló leszek, és kivívom férfitársaim utálatát: mindenki tud Clooney lenni, hetente egy-két órára… De ilyennek maradni évi 365 napon és napi 24 órán át, senki sem tud. Gyanítom, hogy még maga Clooney sem… És az a szomorú valóság, hogy ez a férfi valójában ugyanolyan, mint az, aki a Nő nappalijában bámulja a tévét, ágyba bújás helyett. És igen, valószínűleg az álompasi otthonában is van egy csalódott asszony, aki lehet, hogy épp a randi alatt döntötte el, hogy holnap regisztrálni fog a viszony.hu-ra. (Ami persze roppantul bántaná az álompasi büszkeségét, tekintve, hogy abban hitben él, hogy otthon minden rendben…) Az ágy persze kárpótol: hiszen megint hosszú és kimerítő lesz a szex. De van ám egy fontos szabály: szerelmesen nem lehet döngetni… Sajnos a pornófilmekhez hasonló menet tanúsága nem az, hogy a Nő megtalálta a férfi-istent, hanem, hogy az álompasi érzelemmentesen, saját teljesítményétől megszédülve szolgáltat. És a nők – kivételek persze vannak – jellemzően nem ezt keresik. Az orgazmus legtöbbször nem egy fizikai érintés eredménye, hanem mélyről indul: szívből, lélekből, agyból (a nem kívánt kihúzandó). Valahogy úgy képzelem, hogy a hölgyek nem feltétlenül vallják be maguknak ezt a csalódást, de valahol a mélyben érzik: megint csak használták őket, pedig ők másért jöttek erre az oldalra. Mi hát a megoldás? Kommunikálni: elmondani otthon, hogy mire vágyunk, ráébreszteni az embert arra, hogy veszélyben van a biztosnak hitt kapcsolata, és rávenni arra, hogy változzon meg. Nehéz lesz. Mi férfiak nehezen ismerjük be a hibáinkat. A férj tagadni fog, azt mondja majd, hogy minden rendben van otthon. Van azonban minden férfi életében pár perc, mikor őszintén meg tudja nyitni a lelkét: a szerelmeskedés vége és az elalvás között… És hölgyeim, ha tudnak olyanok lenni (gyönyörűek, csábítóak, érzékiek) otthon is, mint egy idegennel az ágyban, megint el fogják érni, hogy magukba szeressen a férjük, 30 év után is… Félreértés ne essék, senkit nem akarok lebeszélni arról, hogy boldog legyen, és nem ítélkezem, ki milyen úton keresi ezt a boldogságot. Csak arra próbáltam felhívni a figyelmet, hogy a Carpe Diem nagyrészt illúzió: még nem találkoztam nővel, ki megelégedett volna ennyivel… (Bocsánatot kérek azoktól, akiket nem érintenek a fent leírtak: úgy, mint párkeresők, életük szerelmét itt megtalálók, érzéketlen tuskókkal együtt élők… Rájuk természetesen nem vonatkoznak a fentebb leírt sorok.)