Mindenszentek hangulat eluralkodott a tegnapi napon, rengeteg posztot láttam megosztva képekkel versekkel, „amerikásan divatos bulikról” – ettől kissé kiver a víz – mert nálunk igen is Mindenszentek,és Halottak napja van, de ugye a nagy majmolás… Gyertyákat gyújtottam minden egyes eltávozott lélekért, akiket szeretek . A gondolataim messze repítettek, emlékek kavalkádja kapott szárnyaira, repített a múltba. Kellemes szép emlékek voltak, mosolyt csalva arcomra . Az emlék örökké megmarad! Buta gondolat kapott el mikor az utcán voltam és láttam az embereket jönni menni ,hallottam a beszélgetéseket a tömegközlekedésen. Olyan ez mint a Karácsony, van akkor három szép nap hogy mindenhol a szereteté legyen a főszerep. S a többi napon? Fiatal harmincas pár , szinte közömbösen ült egymás mellett a metrón, fel sem tűnt hogy együtt vannak, csak amikor leszálltak a Férfi szólt a Hölgynek aki a telefonjába volt merülve. Pár lépés távolsággal mentek a mozgólépcső felé, temetőbe tartottak ,ezt elárulta a kis koszorú amit a Férfi tartott a kezében. Fiatal tini lány, aki édesanyjával utazott,fején fülhallgató csukott szemmel élvezte a fülébe üvöltő zenét, édesanyján látszott hogy fáradt üres tekintettel meredt maga elé. Fiatalok nagy lármával, megválogatott cifrábbnál cifrább szavakkal illették egymást, feltételezem poénból… Sajnos mindenkinek van halottja, rokonok barátok akik már nem lehetnek soha velünk. Emlékezünk rájuk a magunk módján.. De mi van az élőkkel,akik itt vannak látjuk halljuk Őket? Miért e közöny ami szembe jön sok esetben…? Hol a figyelem, a megbecsülés apró kis szikrája a mindennapokban? Gondolataimba merültem el, majd beugrott egy kép hirtelen a borús gondolat sor után. Egy idős párral volt szerencsém utazni a napokban, Nagyon közel ültek egymáshoz, ráncos kezük összefonódott a másik kezével. Halkan beszélgettek, öreg tekintetük sápadtan csillant mikor egymásra néztek, ott minden szép emberi érzékelhető volt. A megélt évek a történelem, a szeretet a figyelem, és a megbecsülés érzése szinte kézzel fogható volt. Észre kell venni, hogy ami van azt becsüljük meg, addig ameddig lehetősünk van rá! A kimondatlan szavak lehet egy életre mardosóvá vállnak, mert elodázzuk a beszélgetést bocsánat kérést, a megköszönést. Soha nem lehet tudni lesz e rá még lehetőségünk, meg kell ragadni a pillanatot.