Őszi hangulatban, rozsdavörös cipőm, élénk kék kabátom és zöld sálam a lábamon, testemen, nyakamban. Nem annyira lelkesen, inkább olyan csendesen, ahogy mindig is elképzeltem egy ilyen délutánt. Nyakamba szakadt időm, ami 6-7 órát kóstál és sűrítve benne minden, mert tudom, hogy újabb egy hét, mire megint így lesz, ha lesz. Mert ki tudja azt? A hévről leszállva, mélán bambulva, a zebra tövében állva, a szabad jelzésre várva. Nem futva, bár tudva, hogy késésben vagyok. A pontos címet elfelejtve, de gyorsan megnézve, az utamat folytatva. A sarok nincs messze, már látom és tudom, hogy azon túl vagyok várva. Legalábbis ez van általa ígérve. A lépések lassítva, a rágó szájba téve, mert így gusztusos. Az utolsó métereken időnként megállva, elgondolkozva, vajon tényleg kell –e ez? A kérdés gyorsan eldöntve, az út folytatva, mintha nem lenne már más választás. Na, meg mert ez lett általam ígérve. Tegnap még… Tetszett a szellemessége, a humora és többször éreztem, pont azt mondja, amit hallani akarok, vagyis amit én mondanék, ha a helyében azt akarnám, hogy nekem imponáljon. Veszélyes képzelgések, amik általában nem úgy válnak valósággá, ahogy az ember lánya szeretné. Tetszett a képen, mert természetesnek tűnt. Nem láttam póznak, beállított képnek, hanem olyannak, mint aki valóban olyan, amilyen ott és akkor volt, nem pedig olyan, amilyennek önmagát szeretné láttatni azért, hogy nekem tetszetősnek tűnjön. Most…. Már látva Őt és látni engedve magam. Magasnak tűnik és mosolygósnak. Az egyikkel nem törődve, a másiktól igen megnyugodva. Kissé lendületet vesztve, megfontoltan, a szemébe nézve kissé oldalra fordított fejjel a személyes zónája határát elérve, előtte megállva köszöntöm. - Szia. Még jobban mosolyog, ebből megnyugvást merítve és visszatükrözve a mimikája nagy részét szintén elvigyorodva nézem, de csak a szemeit. - Szia – mondja és a kezeim után nyúl, amik egymást félig átölelve a hasam előtt nyugszanak. Meglepődve, a kezeimet szétbontva, a levegőbe simítva nyújtom őket neki. Tegnap még… Azon gondolkoztam, hogy milyen lesz az első mosolya, az első érintése? A bőre hőfoka, a simítása, ami nekem mindent elárul azonnal a jövőre nézve. Tudok-e olvasni a jelekből, a testbeszédből, a hangszínből vagy éppen a hallgatásból? Egyáltalán érzek-e valami apró rezdülést, vagy egyszerűen csak eltelik az idő, amit erre a találkozásra szántam, szántunk? Most…. Állok kissé megdelejezve, érezve a tapintását, ami szinte gyökeret fakaszt a zsigereimben csírázva, a lábaimon végigfutva, a sarkamon át akár a betont is átszakítva, ezzel engem odakötve egy röpke villanásra, ami ritka dolog. Egymást figyelve, miközben a kezeim általa szétnyitva a markában fekve. Érezve a szándékát és rögtön nagyon várva is, levegőt alig véve, feszülten figyelve…de nem mozdulva. A tenyerembe csókol, mindkettőbe, majd az ujjaimat megemelve azok hegyét puszilja végig. Megrökönyödve állok, ahogy végigfut rajtam valami fura áramlat. Hát tényleg van ilyen? Létezik? Tegnap még…. Arra vágytam, hogy ne végződjön ez is unalommal, csalódással, pláne mivel tényleg annyira éreztük egymást a levelek sokaságán át. Az irántam való türelem, a bennem keltett bizalom, a nekem címzett szép szavak, az ebből fakadó igazinak remélt önérzet mind-mind csorbát szenvedne, mert ezen képtárba valóban illőnek éreztem magam, ide tényleg tartozni akartam, ezért igazán tenni is szándékoztam. Mert valahová, valahol és valamiért mindenkinek muszáj. Most…. Sétálva, majd egy padra leülve, egymással szembefordulva, a combjainkkal összesimulva gyorsan, pattogósan kezdve, majd lágyan, szinte suttogva folytatva, az egymásnak írt gondolatokból, az ott vágyakozva ígért szándékokból felidézve, már igazán nem is izgulva, teljesen ellazulva, azt érezve…igen, ismerem Őt. Tegnap még…. Szerettem volna boldognak, nyertesnek tudni magam. Egy olyan plusz fejezet szereplőjének lenni, amilyet sokszor megírtam már magamban, még ha a legnagyobb titokba tettem is azt. Egy ajándékot magamnak, egy társat a lelkemnek, az összevissza futó és ágazó mellékvágányaim egyfelé terelőjét és igazgatóját, aki mindig tudni szeretné, hogy mi az öröm nekem és segít jót tennem, adnom cserébe hálatelt szívvel neki. Most…. Megelégedve, a reményen túl, de a bizonyosságon még innen, mégis boldogan a saját kis titkos, szövevényes ösvénykéimen átlépdelve, a térképemet és a bennem rejlő lehetőségeket a másiknak átadva, a hálára és mindenféle jóérzésre felkészülve….Várok. Tegnap még reménykedtem, hogy várni jó lesz. Ma már éreztem néha, hogy várni talán jó lehet. Most….most egyszerűen…. jó.