A kisváros szombat estéi általában kiszámíthatók. A bárban a zene sosem túl hangos és a beszélgetések többnyire ugyanazokról az emberekről szólnak, akik nincsenek jelen. Már épp azon gondolkodtam, hogy hazamegyek és beülök egy kád vízbe kedvenc borom társaságában, amikor kinyílt az ajtó. És belépett ő. Nem úgy nézett ki, mint aki ide való. A mozdulatai túl határozottak voltak, a tekintete túl éber. Negyvenes lehetett, széles vállú, erős testalkatú férfi. A szeme... mintha mindig keresne valamit. Vagy valakit. Amikor mellém ült, éreztem, hogy útja nem a véletlen vezette oda. Rendelt egy pohár bort, majd rám nézett, és csak ennyit mondott: Te is úgy érzed, hogy ez a város túl kicsi lett? Nem válaszoltam azonnal. Inkább hagytam, hogy a kérdés leülepedjen bennem. A hangjában nem volt semmi hízelgő, mégis... valahogy mélyebbre talált, mint bármi, amit aznap hallottam. Beszélgetni kezdtünk. Mélyebbre mentünk, gyorsabban, mint az megszokott. A szavai erőteljesek voltak, mégis játékosak. Nem nyomult. De a szeme... az végig fogva tartott. Egy idő után a levegő megváltozott köztünk. Mint amikor a vihar előtti csend lesz. Minden érintés nélkül is éreztem, mire gondol. És ami a legmeglepőbb volt: én is ugyanarra gondoltam. Nem volt terv. Csak séta. Beleremegtem ahogy a karjával átölelt, finoman, mégis határozottan. Nem csókolt meg azonnal. Előbb végigmért, kíváncsian, mélyen. Nem tudom, ki vagy – mondta halkan –, de nem tudok nem belegondolni abba, milyen lenne... ha nem sietnél haza ma este. Nem válaszoltam. Csak megálltam, és néztem őt. A sötétben csak a város fényei világították meg az arcát, a vonásait, amik egyszerre voltak durvák és valahogy fájdalmasan ismerősek. Amikor megcsókolt, nem volt benne sürgetés. Nem akart birtokolni. Inkább csak próbálta kideríteni, van-e folytatás. Az idő megszűnt, ahogy mohón csókoltuk egymást. Felmentünk egy italra az apartmanba, ahol megszállt. Életem legvadabb és legérzékibb éjszakája volt. És most... minden nap eszembe jut az a pillanat, amikor a semmiből jött egy férfi, és emlékeztetett arra, hogy még mindig ég bennem a tűz.