Minden olyan jól indult. Leveleztek. Írtak egymásnak magukról és mohón itták a másik mondatait, melyekkel az érzéseikről, a vágyaikról, az örömeikről és a bánataikról beszéltek. Csak pár hét telt el, de többszáz levelet váltottak olyan dolgokról is, melyet csak annak mond el az ember akiben megbízik. Mert bíztak egymásban. Szavakkal lehet hazudni. Érzésekkel, gesztusokkal nem... Nehezen jött össze a találkozás, mert mindkettejüknek megvolt a saját élete. De mégiscsak sikerült... hideg idő volt odakinn, de belül meleg... hamar elrepült az a pár óra, amit a sors ott és akkor nekik adott. "Majd legközelebb még többet adunk egymásnak, még közelebb kerülünk"...súgták egymásnak, amikor elbúcsúztak. Még alig távolodtak el, már újra írtak egymásnak. Egyszer. Kétszer. Többször. De valami más volt, mint korábban. Az "egyik" szótlanabb lett, de a "másik" lobogott, mint a tűz. Az "egyik" mondott volna valamit, de nem tudta hogyan tegye, a "másik" kérdezte volna, de nem tudta, hogyan tegye... Aztán egyszer - néhány nap múltán - az "egyik" nem írt többet. A "másik" továbbra is küldte leveleit, de egyre jobban nőtt benne valami. Valami nem jó érzés. De újra és újra írt. "Itt vagyok! Veled vagyok!" - küldte leveleit. De választ nem kapott. Szappanbuborék? Kérdezte magában. Ez vagyok? Elpattantam, mint a szappanbuborék? Színes csillogó... egyre nagyobb... és pukk? Eközben az "egyik" a kórházi ágyán feküdt meggyötörve. Nem volt annyi ereje sem, hogy két betűt leírjon... de megtört testéből is a "másikra" gondolt... "El kellett volna mondanom... Vajon hiányzom neki?"