... szóval, megint beettem. Ismerkedés, szép meghódítás, csodás, sziporkás levélváltások, szárnyalás, egy együtt töltött gyönyörű nap, csodálatos testi-lelki összeolvadás. Utána több lelkesítő levél érkezett, amiben terveztük a következő találkozást. Ebből valahogy nem jöttem rá, hogy véget akar vetni a viszonynak... De már egy hete nem válaszol. Oké, tudja mindkét fél, hogy nem tart örökké. Lehet, elszúrtam, nem hoztam a tökéletes formát, rágörcsöltem. A hülye szabályaimmal, szókimondásommal. Tapasztalatlan vagyok (ez itt hátrány), össze kell(ett volna) csiszolódnunk. Sablonos helyzet, nem az első, hogy nem volt lezárás, elköszönés. Ő viszont már tudta, hogy nekem az fáj a legjobban, ha nincs kimondva őszintén. Ígéret, vele nem így lesz... És csak nézek, és kérdezem, miért nem lehet odavetni egy mondatot, hogy nincs folytatás? Mi az oka az érzéketlenségnek? Ettől érzi magát valaki nagyfiúnak? Ha együtt voltál valakivel, akárhogy sikerült, annyit megérdemel, hogy jelezd, ha te továbbléptél. Ezt engedd meg a partnerednek is. Több nőtől olvasom,hallom, ez a gyávaság sajnos jellemző a férfitársadalomra (tisztelet a kivételeknek, persze). De mindenből tanulni kell, és már kezdem sejteni. Mert fülemben cseng egy mondata: "Nem akarom bántani a megismert nőket az elutasítással..." Van baj a fejetekben, kisfiúk...!