A sors úgy hozta, hogy egy hete keresztülrohanhattam Velencén. Hálás voltam a jó sorsomnak, bár az a pár óra elég nyűgletős volt. Két város és így a két velencei pályaudvar közti vonatátszállást használtuk ki egy kis kirándulásra, de álnokul nehezedő csomagokkal, tízen, középkorú nők, csoportban, melegben, tömegben, szoros időbeosztással... Ráadásul mindenütt fiatalemberek ugrottak elénk és állták az utunkat, szelfibotot toltak az arcunkba, vegyük, vigyük, fényképezzük önmagunkat a festői háttérrel. Azon gondolkodtam, hogy vannak, akik számára Velence is csak egy háttér, körítés, egy alkalom, jól áll az arcszínükhöz, az imázsukhoz, mert lényegében nem Velencét, hanem magukat keresik. Akárcsak itt... néhány levél, néhány bók, néhány ígéret, vagy az ígéret ígérete... és kész, ennyi elég is a szelfihez. Persze ezek a szelfizők csak ritka kivételek ott is, itt is:).