Már korán reggel hívott - nagyon meghökkentem, mert vagy másfél éve nem beszéltünk, nem írtunk, egyébként is virtuális ismerős, sem láttam soha. Az időpont éppen alkalmatlan volt, kinyomtam a telefont, és csak ebéd után vettem észre, hogy később még háromszor keresett. Évekkel ezelőtt egy másik ilyenféle oldalon akadtunk össze, fiatalabb is volt nálam, ráadásul az egyik legszebb fiú, fekete, vállig érő haj, sziú vonásokhoz bajusz, valami Frank Zappás is volt benne, a profilképen legalábbis. A vágyaiban nálam fiatalabb nő szerepelt. A jelenben rákja volt, rettentő műtéteken túl, kontrollra, helyreállító műtétre várva. Unatkozott, és unta gondolatai kényszerköreit. Az ottani blogomra figyelt föl, imádott (volna) velem irodalomról beszélgetni, filmeket ajánlott, verseket. Elbeszélés, szerelmes regény, humor, társadalmi tükör, líra, mind a kedvencei voltak. Nekem nem nagyon volt kedvem "okos fecsegéshez", nem vártunk egymástól semmit, ő egy kisvárosban él, a gyerekei, szülei a közelben, én Pesten nevelem a fiam... Azért néha beszélgettünk. E-mailezni nem szeretett, élő hangot akart. Akkor már inkább telefonon, mint skypon, nekem a mobilitás jobban bejön, mint a géphez kötött feszes fesztelenség. Ha belemelegedünk, megállapítottam, hogy okos és szellemes műkritikái tulajdonképpen szórakoztatóak. Aztán szerencsére jó lett a kontroll eredménye, megtörtént a helyreállítás is, keserves tünetek és kínosan hosszú várakozás után működött végre minden porcikája rendesen. Csajozott boldogan újra ezerrel, én megkönnyebbülve kiléptem a köreiből. A következő évben eljutott Amerikába, valami baráti meghívás volt, a repülőjegyre valót apránként gyűjtötte. Gombát szedett, azt ette, eladta, minden szükségeset bolhapiacon vásárolt, szóval összerakta a pénzt a rokkantnyugdíjból is. Hazajövet felhívott, éreztem, hogy dicsekedni akar, vagy intelligensebben szólva megosztani velem az örömét. Aki megjárta a rák poklát, aztán szerencsésen eljutott utána az óceánon túlra, annak én bármikor kész vagyok osztozni az örömében. Úgy másfél éve az utolsó vékony szálacska is elsorvadt köztünk. Nem értettem a mai háromszori hívást. Talán itt van Pesten és valami gondja van? Vagy visszaesett? Felhívtam estefelé, csak boldog nőnapot kívánt. Ezt végképp nem értettem, mert karácsonyok, újévek, névnapok teltek el egy mukk nélkül. Rosszul hallott, a pincében volt éppen, már le is akartam tenni, amikor még gyorsan megkérdezte, mi újság a városunkban. És nem Budapestet értette... A város nevéből rájöttem, a betegsége előtti nagy szerelmére gondolt, őt kereste egész nap... De hogy hogyan került az én számom hamarabb elő, hogyan téveszthette össze a lányéval, akivel együtt is laktak hónapokig? Ezt már sosem tudom meg, azt hiszem. Az igazi rejtély azonban a lány. Várta vajon a hívását? Mire gondolhatott, amikor látta, hogy hiába? Ki nem ismeri az ilyen napok sóhajtásait?