„Itt, ebben a virtuális világban ragyogsz nekem, a világ összes színével...és szerintem az életben is, pont általam... tudom...” Ez a legszebb és legkifejezőbb mondat, amit valaha kaptam és mennyire igaz volt akkor. Talán megbocsát nekem az írója, hogy közzéteszem. Azt hiszem, ha egy mondatban össze kellene foglalnom, hogy miért vagyok itt, hát talán ezért, hogy a világ összes színében ragyoghassak. Olvastam egyszer egy topikot, aminek „okos” indítója szakértő ismeretlenek véleményét kérdezte arról, hogy mit tegyen, mert rajta kapta a férjét, hogy regisztrált egy társkeresőn. Mindegyik hozzászólást elolvastam, azonnal ad hoc férj-ellenes véd- és dacszövetség alakult. A tanácsadók, akik mindegyike húszas-harmincas éveikben levő nő volt (ez egy női magazin online felületén történt), különböző kínzatások mellett a férj megleckéztetését javasolták, a durcizástól a megcsaláson át a kirúgásig tartó meglehetősen tág intervallumban. Elképedve olvastam és csodálkoztam, tán ezek a nők az ellenségükkel léptek frigyre, mitől ez az acsarkodás? Mert mindegyikük megindokolta a férj kínzását és természetesen saját tapasztalattal is alátámasztották érveiket. Elgondolkodtam, tényleg ilyen ez a férfinépség, egy normális sincs köztük, tényleg mindegyik máglyára való? És már az elején? Mi lesz 10-20-30 év múlva? Nem, nem merült fel, hogy esetleg kettőn áll a vásár. Hogy a férj ezen „elfogadhatatlan” lépése következmény, reakció valamire, amire láthatóan senki sem kíváncsi. Már arra gondoltam, hogy regisztrálok és megpróbálom meggyőzni ezeket a harcias amazonokat, hogy mennyire hasznos dolog a kommunikáció a párunkkal, és hogy ez a virtuális ténykedés talán nem főben járó bűn. Hogy talán érdemes a férfinak teret adni, talán engedni kell, hogy kódorogjon a vadászterületén, hogy legalább virtuálisan ő lehessen az alfahím. Sőt, az is előfordulhat, hogy ennek a megtévedt hímnek a szexuális fantáziáját a saját javunkra fordíthatnánk. Tényleg nem értettem, hogy miért kellene rögtön ringbe szállni és kiütni ezt a férfiút. Aztán megmenekültem a regisztrációtól, mert a kommentek olvasása során eljutottam egy érettebb megnyilatkozáshoz. A komment írója – szintén férjes asszony – „bevallotta”, hogy ő bizony regisztrált társkeresőn, mert nélkülözi a férje udvarlását. Elmondta, hogy soha nem találkozott senkivel és nem is akar(ezt meg is mondja előre), de soha annyi bókot, szép szót nem kapott senkitől és ez milyen sokat jelent a nőiességének és magabiztosságának megőrzésében. Ártatlan dolog ez, mindenki jól jár, aki adja és aki kapja. És nem mellesleg a férje is jól jár. Hogy is kezdtem az elején? „Itt, ebben a virtuális világban ragyogsz nekem, a világ összes színével...és szerintem az életben is, pont általam... tudom...” Azt hiszem, gyakran előfordul, hogy mindössze ennyi történik, magabiztosan ragyogunk, mert valaki táplálja a tüzünket. Aki, nem mellesleg, megmelegedhet mellettünk. Hogy ez miért nem a párunkkal történik? Ha tudnám a tutit, én sem itt lennék. :)