Az elfojtott szerelem, a ki nem mondott szavak előbb-utóbb falat húzhatnak két ember közé....Sajnálom,hogy ezt egymás mellet kellet megtanulnunk,inkább lettem volna a második titkos kapcsolat az életében,ám utolsó is... Végül Ő is falat húzott,tetőt is tett rá,hogy nehogy fel tudjak mászni egy létrán.Nem érzem magam kizárólagosan hibásnak,hogy megromlott a kapcsolatunk.Talán nem tudtunk közös nyelven beszélni,amit kellett volna,ezért a folyamatos keserítő bizonytalanság ,de az járt a fejemben,hogy "Fájása édes, hadd fájjon, hagyom. Ha balgaság, ha tévedés, legyen...." Volt olyan időszak is,hogy én építettem a falat,mert utáltam a szerelmet...ha együtt töltöttünk egy éjszakát utáltam a reggeleket,mert tudtam hogy lezuhanyzik és "elhagy".Utáltam a búcsúkat,utáltam az elrejtett könnyeket a szemembe,utáltam magam ahogy iránta érzek,utáltam az érzést,hogy mindig hiányzik.Utáltam ahogyan kisétáltunk az ajtón...ölelés nélkül.Ez túl sok volt így egyben.Ez időben utáltam nap közben a telefon hívásait,mert arra emlékeztetett,hogy a kedvesem távol van.Ez őrületbe kergetett,mert szükségem lett volna rá,hogy velem legyen.De azt is tudtam,hogy mindez egy pillanat alatt szertefoszlik,amikor újra hozzám ér.Imádtam,szerettem azt a felszabadító érzést,amikor újra a közelében lehettem és ez kárpótolt mindent!Ahogy rám mosolygott,ahogy kezet csókolt..Imádtam készülni a következő találkozóra,kiröppenni az ajtón,hozzá sietni.Soha nem mondtam el neki,hogy mennyire vele szeretnék lenni,türelemmel megvártam,hogy mikor hív randevúra.Mint ahogy azt sem mondtam el soha minden áldott este úgy feküdtem le aludni,hogy csak rá gondoltam és sóvárogva vártam a reggelt,mert tudtam,hogy jelentkezni fog.Ez is nagy hiba volt,hogy magamban tartottam! Ő is nagyon sok mindent magában tartott,mindig vártam,hogy rájön egy közlénykényszer,de hiába.Most sem tudom,mit gondol,pedig szeretném tudni... Fáj,hogy vége van és sokáig fájni is fog.Nem a szerelem fáj,mert az szépnek teremtetett,hanem az,hogy nem adhatok Neki már semmit.Amit adni szeretnék az Neki már nem kell.Mintha egy darab letört volna a lelkemből.nem maradtam más,mint egy törött fülű pöttyös bögre...azt mondta,hogy sok vagyok,de igazából kevés voltam,hiszen Ő kristálypohár én pedig csak egy tökéletlen bögre… Amikor ezt írtam,nagyon fájt,de meggyógyultam és újra itt vagyok! :)