Nem tudtam szabadulni attól a látványtól, olyan mintha előre beállított kép lett volna, vagy fotó, egy filmbeli jelenet, és elfelejtettek csapót kiáltani. Megfagyott a kép, ezért szemlélni lehetett őket, vizsgálgatni, boncolgatni ezt az emberpárt, beállítani elrettentő példaként. A díszlet gyönyörű. Az ősz színei rozsdabarnán fénylenek, csillognak a reggeli esőtől a juharlevelek. Nem láttam még szomorúbb tekintetű nőt. Azt hiszem, ha egy fát karolt volna át, abból is több energia árad, mint abból a férfiből, akit éppen átölelt. Karjai élettelenül lógtak, érdektelenül, szeretetbénán. A nő nem érzékelte volna a feléje áradó közönyt? Dehogynem. Az elméje tudta. A szíve pedig legszívesebben térdre kényszerítette volna, hogy a férfi lábait is átölelhesse, ne engedje elsétálni. Álltam ott, ki tudja mennyi ideje már, hívatlanul, leskelődve. Láttam, hogy ez a gyönyörű nő hogyan veszíti el minden önbizalmát, hogyan válik ragaszkodó, kis megriadt állattá, azt gondolva magáról, önállóan életképtelen. Világosan érzékeltem a félelmét, azt képzeli, most félre kell húznia a való világ függönyét, és ki kell lépnie a vakító fényre, ahol majd megszédül, összeroskad, mert egyedül megsemmisül.Pedig dehogy,csak akkor,ha valóban összeroskad. Legtöbben ezért is vagyunk itt...mert nem kell megsemmisülni...