Olykor megtörténik, hogy valakit kozel engedsz magadhoz, egészen kozel... Az érzelmek már huszadrangúak, a lénye, személyisége, a gondolatai vannak hozzád közel. Érzed, hogy vele jó lenni, csak úgy is, hogy egymáshoz sem értek. Nem tudod eldönteni, hogy mi ez közöttetek, csak azt tudod, hogy a puszta létezése örömet okoz számodra. És érzed, ahogy távolodik tőled, eloszor lassan, aztan egyértelműek a jelek, keresed a kezét, hogy visszahúzd, de ő már messze jár. Elment, es nem tudod, hogy visszatér-e. Vádolod magad, es gondolkodsz, mit kellett volna máshogy. Aztán megérted, mindegy már, hiszen nincs, egyszerűen csak hagyod, hogy végig gördüljön benned az érzés. És minden fájdalmad dacára is tudod, hogy nem történt hiába, mert amit adott neked, azt nem veheti el senki...