Szeretnék megnyugodni. Szeretném ha csillapodhatnék. Vannak azok a típusú emberek, kik megtalálják életük párját és vágyuk ott marad kettejük között örökre. A gyürüjük, az egymásnak tedd fogadalmuk olyan keretet szabnak, hogy fel sem merül bennük, hogy más is létezik a világon. Fogalmam sincs, hogy mit keresnek itt huszonéves emberek, azt majd megírják ők. Én így bőven 40 után csak azt tudom, hogy valamikor teljes hittel, szívvel vágtam bele. Belebuktam, kudarcot is vallottam, el is rontottam és tudom, hogy nincs olyan, hogy csak Ő a hibás. Gyászolod, vegetálsz, túlélsz. Egyszer csak megjelenik megint valaki, és azt hittem micsoda szerencsém van, hogy kétszer megadatik. Megadatik pár évre még, aztán megint mélyvíz. És akkor kezd el feltörni valami, valami mérhetetlen vágy, hogy Háló most már itt vagyok én is. Mindenkire figyeltem, mindenkit óvtam, mindenkinek jót akartam, és ez lett a vesztem. És a vágyak csak törnek fel mint a vulkán és megállíthatatlanul tör előre. A vágyak az érzékek birodalma megbabonáz, és még mindig csak a másikra figyelés de rájövök, hogy másképpen figyelek rá. Úgy figyelek rá, hogy nekem legyen jó. Csodás érzés. A reményeink valamiben elvesztek, de itt születhetnek új remények. Remények egymáshoz érésekhez, lopott boldog órákhoz, kéjes borzongások, titkos gyümölcsök ízéhez. Megpróbáltuk. Nekünk nem sikerült úgy, nekünk itt sikerül, igy. Kicsit bénám, kicsit sűrűbben.