Hová vezet egy általános iskolai osztálytalálkozó? Engem is meglepett a kialakult helyzet. Elmesélem. Harminc év alatt sok minden történik velünk. Félénk gyerekekből nagyszájú fiatalok, majd "érett" fiatalkorú felnőttek leszünk. Jönnek a szerelmek, sodor az élet minket magával, vagy tudatosan alakítjuk sorsunkat. Férjhez megyünk/megnősülünk, gyerekeket szülünk, munkahelyet keresünk/váltunk, építkezünk, tanulunk, elválunk, újra házasodunk.... Sorban hangzott el a sokféle élettörténet a találkozó folyamán. Volt, akin látszott a boldogság, volt, akin nem. Az velem szemben ülő férfi (igencsak megváltozott az eltelt évek során) feltűnően nézett egész idő alatt. Úgy alakult, hogy ő vitt haza hajnalban. Házunk előtt kiugrott, kinyitotta nekem az autó ajtaját. Elköszöntünk, megerősítve, hogy örülünk a találkozásnak ennyi év után. De a búcsúpusziban volt valami... Valami megremegett a gyomromban. Amikor átölelt, hogy egy puszit nyomjon az arcomra, az illendőnél szorosabbnak éreztem karja szorítását. Lányos zavaromban gyorsan elköszöntem, és beszaladtam a házba. Férjem és a gyerekek már aludtak, hiszen hajnali 5 óra volt. Gyors zuhany után bebújtam férjem mellé az ágyba, de nem jött álom a szememre. Valami nem hagyott nyugodni. A gondolatok kavarogtak bennem. Húsz év házasság. Ellaposodott érzelmek. Miért? Miért nem lobog a tűz úgy, mint régen? Miért jut eszembe, hogy de jó lett volna egy lopott csók?! Sőt, akár más is. Rendes körülmények között alig vártam volna, hogy hazaérjek, férjemhez bújjak, és elvesszek az ölelésében. De nekem azon járt az eszem, ha megkért volna az a férfi, aki velem szemben ült egész este, hogy maradjak még, nem mondtam volna nemet. Megrémisztett a gondolat...közben a férjemre néztem, és nem éreztem semmit. Nem éreztem, hogy mellé kellene fészkelődnöm, netán fel kellene simogatnom álmából. Néztem rá, egy idegent láttam. Aznap délelőtt egy üzenet várt a számítógépemen. A volt osztálytársam érdeklődött, kipihentem-e magam....s hogy most el meri mondani, amit tegnap nem: nehezére esett a búcsú. Úgy érezte olyan természetes lett volna egy csók, de tiszteletben tartotta, hogy férjnél vagyok. Innen kezdve napi szinten cseteltünk, néha telefonáltunk, sms-eztünk, megbeszéltük az életünk dolgait, buktatóit, részleteit. Észrevétlenül elmeséltünk olyan részleteket az életünkből egymásnak, amit másnak soha. Rádöbbentem, hogy baj van a házasságommal. Elmúltak az érzelmek, megfakultak a régi lángolások. Vágytam valami újra, valami melegségre, valami forróra. (valószínűleg a régi érzelmekre új köntösben) Fél év telt el...mikor a lelki beszélgetőtársam felvetette, hogy találkozzunk egy kávéra. Beleegyeztem. Az ország két különböző részen laktunk, ezért félúton randiztunk. Hihetetlenül őszintén, természetesen tudtam vele beszélgetni mindenről. Észre sem vettük, úgy elrepült az idő, de mielőtt ki-ki hazaindult volna, a búcsúnk kicsit másként alakult, mint legutóbb. Egymás ölelő karjában találtuk magunkat, forró csókokban összeforrva, majd pár perc múlva furgonjának hátsó ülésén, kabát nélkül, egymás ruházatát bontva. Észbe kaptam, pontosabban kissé megijedtem, amikor kezének melegét a farmerom alatt éreztem lefelé haladni. Rettenetesen fel voltam izgulva a gondolatra, hogy bármi megtörténhet, de a lelki békém őrzője figyelmeztetett: ne tovább! Az izgalommal nem voltam egyedül, mégis megálltunk, kicsit hagytuk lecsillapodni kedélyeinket...szinte fájt. Fizikai fájdalmat éreztünk mindketten, de a férfi megértette, mit érzek. Még nem volt itt az ideje a továbblépésnek. Ránéztem, hálás voltam, hogy ennyire megért, de láttam arcán a kielégületlenség érzését is. Már indult a kezem, hogy segítek neki, nem hagyom itt ilyen kínok között, de megállított. Azt mondta, az elsőt kivárjuk, hogy közösen éljük meg, Ne aggódjak, kibírja. Őszintén mondom, én nagyon nehezen bírtam magammal hazáig, ennyire még nem éreztem, hogy szükségem van a befejezésre. A hazaúton minden zökkenő, minden gödör az úton érzékenyen érintette bizonyos részeimet. Aznap este a férjem csodálkozott is, mi történt, miért vagyok ennyire lelkes.Ettől függetlenül nehezen állt rá a dologra, és meglepődött, hogy milyen hamar elértem a máskor oly messzinek tűnő célt. Miután lecsillapodtunk, furcsán nézett rám, de nem szólt semmit, csak a másik irányba fordult, s elaludt, ahogy szokott. A lelkiismeretem pedig nem volt nyugodt. De nem azért, amit tettem, hanem azért, amit nem tettem meg!