Ülök a székemen, lehajtom fejem, vágyakozom. Magányos vagyok, szomorú, ugyanúgy, mint a legtöbb napon. Reszketek, szinte égek belől az érzéstől, kinézek az ablakon és csakis ezt látom a kék égből! Addig, mindaddig, míg meg nem találom azt, kire a legjobban vágyom. Létezel talán? Kérdem magamban magányosan. Hallom, ahogy lüktet a szívem szabályosan! Pici lelkem, erős szívem érted dobogna kedves, adj egy esélyt, ismerj meg, szorítsd hozzám tested! De addig, csakis addig, míg meg nem találom azt akire vágyom. Felállok a székemről, kinyitom az ablakot.A felhők most már eltakarják ezt a szomorú napot. Magamba szállok keresem a boldogságot, szürke az ég, kevés a remény , bárcsak megfontolnátok. Addig, csakis addig, míg meg nem találom azt, akire vágyom. Érzékiség, szerelem, szenvedély, csók, ölelések! Szavak ezek csak, vagy szívből jövő kis töredékek? Megérhetem én ezeket még? Kérdem magamtól.Igen! Érzem! Ha megszabadítlak téged a haragtól. De csak akkor, csakis akkor, ha megtalálom azt, akire a legjobban vágyom. Írtál! Hívtál! Remény tölti meg szerelmes szívemet! Olvasom soraid, melyben még n em adtad meg a címedet. De boldog vagyok, hogy rám találtál és, hogy megtaláltalak, ismerjük meg egymást, bontsuk le együtt a körénk épített falakat. Akkor, de csakis akkor, ha megtaláltuk azt, akire vágytunk...