... az eső halkan dobol az ablakon, a párkány, mint egy non-stop pénzváltó, kövér ezüst cseppeket vált fel sok kis apróra. A sötétből, a csupasz ablakon át bámulom a vizijátékot. Elszabadult hajad vékony ágakat rajzol a szemem elé, és a két világ egybeolvad. Eső öntözi a fák ágait. Elmosolyodom. Ahogy mozdulsz a mellkasomon, az illatod felerősödik, a bőröd jólesően ér az enyémhez. Vad szaxofon szóló kezd kikígyózni az éjszakai műsorból, aztán végighömpölyög a félig üres szobán, ahol nincs mi az útjában állna, csak az ágyunk. Megkeresel az ajkaddal. Finom vagy, puha, és vágyakozó. Érzem rajtad, hogy végre megnyugodtál, ahogy én is. Hosszú út van mögöttünk, és egészen a mai éjszakáig csak meneteltünk rajta, rendületlenül, megszállottan, egymásba kapaszkodva, sokszor rohanva, máskor bandukolva, néha vidáman, aztán kétségek között, sötétben, világosban, hajnalban és,... megint hajnalban... Ez az állomás viszont most más, mint a többi. Ez az utolsó. Annak az útnak, ami idáig vezetett, ez már a végállomása. Fellélegezhetünk ! Megpihenhetünk... Innen bárhova mehetünk már. Ez egy hatalmas pályaudvar, tele messze vivő útvonalakkal. Még nincs jegyünk egyikre sem. Eddig nem kellett, nem lehetett. Majd most...! A csókod megváltozik, a szám már nem elég. Átfogod a kezeiddel az arcom, fölém hajolsz, érzem a melleid simogatását, a bimbók szinte átdöfik a mellkasom. Visszacsókollak. Lecsúszik a takaró a hátadról, ahogy a csípődet odaszorítod hozzám. Vibráló, és odaadó vagy. A tenyerem alatt forró lesz a bőröd, az eső elhalkul, a zene betölt mindent.... Ez az első szabad éjszakánk, és holnap reggel még itt leszel mellettem, és azután is, és...már minden nap...