Csend van. Jólesően körülölel. A picit csípős reggeli levegő csak nagyon távoli motorzúgásokat közvetít hallóreceptoraimnak, a figyelmemet most még a gerlék búgása, az ébredező verebek civakodása, énekes madarak innen-onnan felhangzó lágy trillái kötik le. A diófa helyenként még zöld, de már zörgőre száradt levelei most meg se rezdülnek. Várakozó a természet. Ahogy én is… Vastag sízokniban, puha-meleg fürdőköpenyembe burkolva dacolok a már hűvös idővel – nem szívesen hagyok fel jóleső szertartásommal a teraszon csak azért, mert vége a nyárnak. Kinyújtózom az ég felé, széttárt karjaimmal magamhoz ölelem a távolságot. Akaratlanul is mosolyra húzódik a szám. Elönt a jóleső bizonyosság érzése: nem vagyok egyedül. Nagyokat lélegzek a nyújtások ritmusára… „Beszívom a szeretetet – kifújom a közönyt és a gyűlöletet… Beszívom az egészséget – kifújom a fájdalmat, a betegséget… Beszívom a fejlődést – kifújom a hanyatlást, az elakadást…” Zárt szemhéjaim mögött látom a testem, ahogy hálásan lecseréli elhasznált energiakupacait a friss, áramló pránára… Élek. „Kérlek, őrizd meg az egészségem és a szeretteim épségét… és… kérlek, küldd már el végre az én EMBEREMET, akivel teljességben, boldogságban élhetek földi életem végéig, és azon is túl!” Újból rám tör az előző jóérzés. Hálás vagyok. Teljes szívemből. Mindent megkapok, amit kérek. Az Univerzum, mint egy kifogyhatatlan webshop küldi, amit megrendelek. Csupán az időzítéssel van egy kis problémám. A megrendelőlapon nincs szállítási időre vonatkozó rubrika. Ahogy a tegnap döntései kihatnak a mára, úgy érkeznek meg hozzám a valaha „feladott” megrendeléseim. Váratlanul, már-már feledésbe merült messzeségből köszönt rám a Nagy Ember a neten. Először fel sem ismertem… Hiszen menet közben letettem már erről a „minőségről”. Mivel még épp a lelkemet egy kissé mélyebben érintő, de mégis véget érő kapcsolat sebeit nyalogattam, talán kicsit félvállról is vettem a közeledését. Az adatlapját épp, hogy átfutottam, és mivel közölte, hogy nem felel meg az általam leírt elvárásoknak (konkrétan: nem motorozik, és nem tervez lakóautózást), eleinte letett arról, hogy írjon nekem, de aztán meggondolta magát. Hátha. Valamit azért megmozgatott bennem, mert nem ráztam le a srácot. Biztattam, hogy tartsa még egy kicsit a fonalat! Hátha… ugyebár… Letelt a 24 órás gyász, már újból fel tudtam emelni a fejem, hogy körbenézzek, friss levegőt szívjak. Nagy Ember megfogadta a tanácsom. Talán izgathatta is kicsit, piszkálgatta az önérzetét, hogy nem ugrottam azonnal az ölébe. Ki tudja? Én nem játszmázom. Azt teszem, amire indíttatást érzek. Amikor kissé félszeg humorral újból rám írt, már volt kedvem válaszolni. Pajtáskodtunk, vicceskedtünk, így amikor a szoros programból kimetszett 45 perces randit szerveztük, tudtuk: egy bandából valók vagyunk. Haverok már biztosan leszünk. Én javasoltam a helyszínt, egyrészt, mert a nyolckor kezdődő kizomba (latin full-contact, értsd: simulós tánc) helyszíne csak pár méterrel volt távolabb, másrészt ide épp egy olyan társkeresős srác hozott ezt megelőzően, akivel gyakorlatilag tesókká fogadtuk egymást. Gondoltam, tesó, haver, egyre megy. Mindenképp jó kedélyű buli lesz. Csak picit késtem - nem bírtam becsatolni a tánccipőmet. Már attól tartottam, hogy bridzsitdzsónszos belépőt fogok produkálni! De valahogy mégis megakadt a csatt, nem esett le a tűsarkú, amíg a kocsimtól a bejáratig tipegtem. Aminek már csak azért is kifejezetten örültem, mert, amúgy nagyon élveztem ezt a táncra kitalált toalettet: nyakba-akasztós, mélyen dekoltált, kicsit hosszított, fekete-fehér virágmintás felső, sötétszürke harisnya, fekete, testhez tapadós miniszoknya, lazán feltűzött, hullámos haj. Óvatos smink, kicsit fényes ajkak… Illat… Hmmm… Jól éreztem magam a bőrömben. Kicsit furcsa volt saját magam számára, hogy ezt most az este és nem egy pasi kedvéért kreáltam. Ami viszont ezután jött, bebizonyította, hogy tévedtem. A pultnál állva épp rá akartam csörögni, hogy a labirintus-meseház melyik öblében várakozik, amikor előttem termett. Vörös hajam elég egyértelmű ismertetőjegyem, így számára nem okozott problémát a fényképek alapján rám ismerni. Nekem viszont földbegyökerezett a félig-becsatolt-cipős lábam. Ami ott magasodott előttem, az túltett minden valaha érlelt, kívánt és „megrendelt” vágyamon. Közel kétméternyi férfiember mosolygott rám kedves kutyaszemekkel, óvatosan hajolva le hozzám, hogy üdvözlésképpen megpusziljon. Ahogy a felkarjára támaszkodva az arca felé nyújtottam a számat, egyszerre rohanta meg elmémet testem minden porcikája felől az információ-áradat. Olyan sejtecskék is felébredtek bennem, sőt, azonnal riadót fújtak, akiket már jó ideje altattam, hiszen nem volt dolguk ilyen élménnyel. Beindult a játék benső színpadomon: egyszerre láttam magamat kívülről és belülről, én voltam a nézőtér, a színpad és még a kulisszák mögé is egyre csak be akartam kukucskálni. Elindultunk helyet keresni, közben törzsvendéget mímelve (már voltam egyszer itt, ugye) körbevezettem a fiút a többszintes térben. Hol én, hol Ő volt elöl. Lépcsőn le, lépcsőn föl, előre és vissza… Volt idő és alkalom a kölcsönös mustrára. Mire letettük végre nagy zavarodottan valahova magunkat, egyértelmű volt, hogy szimplán haverkodásról szó sem lehet. A félszegen induló beszélgetés ellenére rohant az idő. Kihozták az afrodiziákumnak is beillő rooibus teáinkat és döbbentem tapasztaltam, hogy mindösszesen 13 percem maradt, hogy elérjem a táncóra kezdetét. Mondanom sem kell, nem akaródzott indulnom. Addigra átköltöztünk egy kényelmesebb ülőgarnitúrás helyre, ahol mintegy előjátékként Nagy Ember kezébe fogva bokámat, megoldotta a cipőproblémámat. Már maga az is erotikus volt, ahogy a hatalmas marokban érezhettem a lábam, ahogy a gyönyörű-vastag-hosszú ujjak matattak az apró csatton. Nem engedtem távolabb ülni. Marasztaltam, hogy mellettem kényelmesebb. Nem kellett kétszer mondani. Az így kissé szűkössé váló tér miatt „kénytelenek” voltunk közelebb húzódni, egyre engedni a késztetésnek, hogy egy-egy simogatás, paskolás, láb-összefűzés megtörténjen. Nem mentem táncolni. De ahogy telt az idő, egyre kényelmetlenebbé vált a tétlenség, hogy nem eshettünk ott, azonnal egymásnak. Persze, erről nem beszéltünk konkrétan, csak valahogy muszáj volt kimenni a mosdóba, hogy szoros emberfogásban át kelljen sasszézni a másik mellett, meg kellett mutatni a kizomba alapállását (egymásnak simuló mellkasok, zipzárként rendeződő térdek, combok, a férfi a lapockája alatt tartja a nőt, a nő a nyakszirtjéig felnyúlva fogja át a férfit, a férfi bal mellére vonja a nő jobb kézfejét)… Gyorsan fizettünk. Még fogalmunk sem volt a folytatásról, csak annyi volt bizonyos, hogy talán kint könnyebb lesz… Valami… Talán érintkezni… Talán levegőt venni… Kipróbálni valami mást is együtt… Például a sétát. Nem vagyok „dohányos”, de a társaság, vagy egyéb körülmények (kávézás, unicum) hatására időnként szívesen rágyújtok én is egy szál (szigorúan) mentholos cigarettára. Persze kulturált körülmények között. Az utcán még véletlenül sem. Khmmm… Pocsolyákat és spicces szerda esti bulizós embereket kerülgettünk a langymeleg éjszakában (mintha nem is szeptember vége lett volna), ami azért volt jó, mert rendre kéz, a kézben kellett haladnunk – nehogy elveszítsük egymást. Kacarásztunk, húztuk egymást, ráadásul én a harmadik cigi után úgy éreztem magam, mintha átpiáltam volna az éjszakát. Kacsázva tipegtem, itt-ott elbotlottam a kiálló útakadályokban, még szerencse, hogy egy nagy erős ember karjába kapaszkodhattam. Mire visszaértünk a kocsimhoz, már ráálltam, hogy hazafuvarozom lovagomat. Behajtogatta magát az anyósülésre és magabiztosan navigált – egészen a lakása közeli parkolóig. Már nem tudom, hogy a női rafinéria, vagy a hólyagom diktálta, de felkéredzkedtem a wc-re. Nagy Ember örömmel kísért fel és „vezetett körbe” az újépítésű, aprócska, de csinos garzonon. Meg sem hallottam, ahogy szabadkozott a rendetlenség miatt. Húztam az időt. Semmi. Még egy pohár vizet is kértem… De Ő szigorúan tartotta magát a mosdó-látogatási programponthoz. Nem nagyon értettem a dolgot, de erőltetni sem szerettem volna semmit… Ahogy ittam – akárcsak a víz locsolta volna - az addig egyre jobban izzó izgatottságom szép lassan elparázslott. Nagy Ember udvariasan lekísért az autómhoz és elköszönt. Csalódott voltam és zavarodott... Bár semmit nem terveztem… Nem is tudom, mire számítottam – így első alkalommal… Majd mintha villám csapott volna közénk. Magához húzott, szorosan átölelt és a búcsú puszi csókká hatalmasodott. Mintha álomból ébredtem volna és azonmód egy másikba csöppentem volna, aléltan csüggtem karjaiban, élvezve a pillanatot és az erőt, amivel hatalmas testéhez fűzött. - Muszáj hazamenned? - A barátnőmnél alszom… Már biztosan szeretne lefeküdni… Mennem kéne. - Maradj itt éjszakára! - Nem hajnalban kelsz? - Adok egy kulcsot. Megbízom benned. Legközelebb visszahozod. Viccesen nézett ki málnaszínű, lakkpántos útitáskám az erős férfivállon, de mi sem voltunk különbek, ahogy fülig érő szájjal vonultunk tíz percen belül immár másodjára a lakás irányába. Ő az úttesten, én mellette, a tíz centivel magasabb járdán. A liftben már másképp mosolyogtunk. A képzeletünk előrébb járt az időben. Lélegzetem kissé felgyorsult, ahogy közeledtünk, orrcimpái meg-megremegtek, ahogy azon vicceltünk, mi történne, ha most beszorulnánk két emelet közé… A lakásban barátságos lámpafény fogadott. Ahogy beléptünk, a Nagy Ember újból kezelésbe vette cipőm apró csattjait, majd a folytatáshoz a hálószobába irányított. A beszűrődő fény elegendő volt ahhoz, hogy élvezzük egymás látványát, ahogy testünk egymás után szabadult meg a ruhadaraboktól. Mesterien vetkőztetett. Az ágyon, sarkaimon ültem és csak élveztem a történéseket. Ahogy kibontotta mögöttem ülve a felsőm pántjait, és nyakamat, vállamat csókolva áthúzta a puha anyagot a fejemen… Ahogy kissé megemelte csípőmet és lassú mozdulattal legörgette a harisnyámat és a ráfeszült miniszoknyát… Centiről centire… Lelki szemeim előtt megjelent saját látványom, ahogy feltárul előtte fehér bőröm, fenekem két domborulata… Hatalmas kezeivel végigsimított a gömbölyded formákon, majd, mint hűtlen szerető, az egyik tenyerével visszatért az imént már felfedezett tájékokra, hogy közben melleimet is markolhassa. Élvezetemet egyre korbácsolták szűnni nem akaró sóhajtásai… Látni akartam! Óvatosan kifordultam az öleléséből, szembe kerültem vele. Tenyerei követték a mozdulatomat, immár a hátamat, vállamat, nyakamat simították, szorították. A testünk észrevétlen fordult célegyenesbe, miközben csókokkal borítottunk minden elérhető bőrfelületet. A behatolás euforikusan könnyed és mély volt… Mint, ahogy minden további pozíció is magától értetődő és a test vágyát követően természetes. Finom volt minden mozdulat, a gyöngéd és a szenvedélyes is. Játszottunk… Pajkosan, szeretettel… Az orgazmusom mélyről jött, és hevesen tört fel – talán kicsit hangosabban is, mint illett az idegen környezetben. De Ő nem neheztelt, szóvá sem tette… Szeretkezéseink egymást követték… Hálás voltam neki teljes szívemből. Ez érezhető volt akkor is, amikor én kényeztettem. Szerettem a férfiasságát, szívesen okoztam neki örömet… - Istenem, de jó… Manapság ezt már nem így csinálják a lányok… Miért van ez? - Nem tudom… Talán a lelkük hiányzik belőle… Hajnalban korán keltünk. Eszemben sem volt tovább aludni, hiszen három órán keresztül azt sem tudtam, hol vagyok. És amikor az ébresztő hangja felidézte bennem a történteket, azonnal mosolyognom kellett. Ezt ő is észrevehette (vagy csak érezte?), mert hívogatóan lebbent a takaró felém. Becsusszantam a selymesen szőrös test mellé, hogy ismét elolvadjak a gyönyörűségtől, ahogy magához ölelt. Lábaink egymásba fonódtak, kisvártatva már mögém kerülve követelte a bebocsátást. Aznap reggel elkésett a munkából, de nem bánta. Búcsúzáskor kissé zavartan ölelt át a már forgalmas reggeli utcán, de esetlenségünkben is egyértelmű volt mindkettőnk konklúziója: ezt mindenképpen megismételjük. Már rég eltűnt a vásárcsarnok forgatagában, én még mindig az autóban ültem és bár már járt a motor, még nem bírtam elindulni. Egyfolytában azon járt az eszem, hogy hányszor kértem már életem során ezt az élményt az Univerzumtól. Rég volt, el is felejtettem… És most megérkezett a csomag. Figyelnem kell, hogy „milyen rendelést adok fel”, mert egyszer csak megérkezik. Tőlem függ, hogy az jó lesz-e nekem. Igen. Ámen. Legyen meg a Te akaratod.