Megőrülök a hiányától. Ma még ezt érzem. Tudom, minden elmúlik, minden változik, de attól a perctől, ahogy bezártam az autója ajtaját nagyon hiányzik. Két hét levelezés, néhány skype randi után tudtuk, biztonságban vagyunk a másiknál, KELL a személyes találkozó. Föl sem merült, hogy ne adnánk meg egymásnak a privát mobilszámunkat. Amikor földobtam: vasárnap dél helyett jöjjön inkább már szombaton este hozzám, hogy vidékről ne kelljen a hét minden napjához hasonlóan hajnalban kelnie, majd autóba ülnie, és 150 kilométert levezetnie, ébredjen inkább nálam másnap, zavartalanul, kipihenten - egy pillanatnyi rácsodálkozás után érkezett az sms: „9-kor érkezem”. Mindig is imádtam az azonnaliságot. A szenvedély, a szenvedélyes ember egyik jellemző tulajdonságának tartom. Magam is gyorsan döntök. Van úgy, hogy meggondolatlanul, de ma már vállalom a következményekért a felelősséget. Ez a JÁTÉK része. Ha valaki ilyen, úgy gondolom, hozzám hasonló, illünk egymáshoz, de mindenesetre nagy baj nem lehet a találkozásból. Tony is ilyen volt. Talán ha 2-3 levelet váltottunk pár óra leforgása alatt, mégis azonnal éreztük, hogy egy húron pendülünk. Szinte meg sem lepett, hogy már aznap délután egy cukrászdában fagylaltozva röhögcséltünk, mielőtt a rögtönzött motoros túránkra indultunk volna… Fergeteges együttlétek, lelkes beszélgetések, izgalmas szex következett… Mégis. A közös cél hiánya egyszer csak megszüntette a mágnest bennem. A mottóm addigra ez lett: „Addig vagyok poligám, amíg monogám nem leszek”. Tovább kellett lépnem. Addig kell keresnem, míg meg nem találom Őt. Ezt Tony is értette. De van, amit az ész fölfog, a szív mégsem bírja követni. „…Nem jó ez az egész… Veled volt isteni, és az KIBASZOTT KURVÁRA hiányzik… A többi csak pótlék… Közelében sincsenek annak, ami Veled volt! És ez kiábrándító… Amit Veled éreztem, Tőled kaptam, az maga volt a Csoda!! Még most is imádlak érte… És HIÁNYZOL!!!!!!... A mosolyod, ahogy ránézel az emberre cinkosan, az isteni formás segged, a melleid, ahogy csókolsz... És basszus tényleg nem az esetem, de egyszerűen megőrülök a nagy seggedért, a combjaidért , átölelni a derekad ... Huuh már megint áll a farkam basszus… Most este Rád fogom kiverni.” – záporoztak az üzenetek. Értettem. Míg olvastam, majd megszakadt a szívem érte. De én már máshol jártam, mást éreztem, nem rezegtem együtt vele a szerelem illúziójában… Az én madár-lelkem akkor már más hálójában verdesett. Kegyetlen büntetésemet kellett elszenvednem. Nem olyan régi még a szabadulásom, amikor is levetettem magamról néhány berögzült elvemet. Néhány közülük a férfiakat hivatott szűrni, addigi tapasztalataim miatt. De mire István megérkezett, már nem korlátozta lelkesedésemet néhány külsőségre vonatkozó belső szabály. Amikor kiszállt az autóból csak a mosolyát láttam. Az akkor már ránk telepedett alkonyi sötét miatt mélykék szemeit még nem is… Ahogy állt előttem kissé félszegen, „ …most mi legyen? Bemutatkozzak?”, majd megölelt, csak annyit éreztem: pont jó. Elöntötte a szívemet a jóleső bizonyosság, hogy igazi. Ő érkezett meg és nem egy vágyképekkel fölcicomázott illúzió. Az ő karja szorít, az ő illatát szívom magamba, az ő puha szakálla simogatja az arcomat. A dohány illata, ami a ruhájából szivárgott is kedvemre való volt… A tervezett gátlásoldó sétából végül semmi sem lett. Pont elég volt, hogy miután elfoglaltuk a szállást, kiültünk a csak picit csípős szeptemberi éjszakában a dohányzásra kijelölt padra a vidéki, családias hangulatú panzió verandáján egy üveg finom rozéval, rágyújtottunk és csak úgy voltunk ott együtt, egymással, mosolygó szemzugokkal, lopva figyelve a rezdüléseit a másiknak… István olyan természetes csendességgel beszélt, hogy szinte azonnal megszelídítette harsányságomat. Amikor átölte a vállamat, kiscicaként simultam karja alá… Nem tudom, meddig ültünk itt, a számolatlanul elfüstölt cigarettákat meg sem éreztem, a nikotin most nem karcolta, csak simogatta a torkomat. Mint két kamasz az első éjszakáján, úgy vetkőztünk az ágy szélén ülve. Néha össze-összenevettünk: vicces volt az esetlenségünk felnőtt létünkre. Soha nem szoktam, most én kértem, hogy oltsunk lámpát. Jussukat követelték az érzékeim, a szemem már kapott eleget, a tapintás, a szaglás, az ízlelés következett. Jó döntés volt. A bőrünk éhesen tapadt össze, a csókunk ezeréve ismert ízzel egyre csak nem akart szűnni, a tenyerem mohón követte az övét a saját bőrömön és indult széles válla, háta, tarkója és még ezer ismeretlen része fölfedezésére. Az izgalom, amit okozott új volt, hála és öröm töltött el… Az ő élvezete mélyről jövő, csendes sóhajként töltötte be a szobát… Kértem, hogy ereszkedjen rám teljes testsúlyával… Minden porcikájával egyesülni kívántam. Szerelem töltötte be a szívemet. Másnap még sokáig bóklásztunk kéz, a kézben a környéken. Gyönyörű, szikrázóan szép idővel ajándékozott meg minket jósorsunk. Akkor még csak sejtettem, hogy búcsúajándék ez. Mire pár óra múlva – túl néhány pihenőhelyen elszívott cigaretta melletti, okos dialóguson is – már egyértelmű volt: különböznek a céljaink. Ő még családot építene, én már túl vagyok ezen az életszakaszon. Feloldhatatlan dilemma. Valójában szóra sem érdemes. Itt hiába minden érvelés. Hogy ritka kincs, amikor valakivel ennyire… A harmónia, asz összhang, az apró együttműködések… Hogy ez a MINDEN… Mire leértünk a hegyről, már nem fogtuk egymás kezét. És ahogy elindult az autó, értettem meg, éreztem át valójában Tony fájó mondatait. „Amit Veled éreztem, Tőled kaptam, az maga volt a Csoda…Még most is imádlak érte… És HIÁNYZOL.”