Nyílik az ajtó, csendben a megszokott titkos módon. Halkan belépek az előszobába, és az ajtó még be sem csukódik, már öleljük egymást. Hevesen, mint mindig, amikor lehetőségünk adódik arra, hogy egymás közelségét ilyen intim módon élhessük meg. Egymást csókolva, továbbra is ölelve mintegy érzéki tánccal eljutunk a fürdőig. Ó milyen sokszor eljártuk már e táncot az elmúlt 3 évben, de még mindig olyan, mint a legelső alkalommal, csak most már nem kell az apró részletekkel foglalkozni, mert rutinosan kerüljük ki az útba eső tárgyakat. Együttléteink fontos része, hogy amikor találkozunk, már-már rituálisan megfürdetjük egymást. Most is így teszünk. Mindketten ismerjük már a másik testének minden egyes kis zugát. Tudjuk, hogy ha kell hol és mit érintsünk, mennyi ideig, hogy ne csak jó legyen, hanem fantasztikus is. De soha nem visszük túlzásba, nem a beteljesülés a cél, hanem egymás köszöntése. A fürdőből táncunk a hálóba vezet. Ott vár bennünket mindaz, amiért egymásnak adtuk a bizalmunkat, a hitünket és megosztottuk legtitkosabb vágyainkat. Hosszú, elnyújtott kényeztetésben van mindkettőnknek része. Tényleg mindent tudunk egymásról. Testi és lelki értelemben is. Éppen ezért nem meglepő, hogy amikor vágyaink beteljesednek kimerülten, de forró és tüzes testtel fekszünk egymás mellett. Ilyenkor sokáig beszélgetünk. Mindenről. Az idő, amit megéltünk közösen, titokban, érzékennyé tett. Tudom, hogy valami megváltozott. Most nem csacsogunk, csak néma hallgatás és egy könnycsepp a szeme sarkában. Mellé bújok és kérdem mi bántja. Sok dolgot megélt már. Voltak olyan lelki és testi szorongásai amiktől, részben nekem köszönhetően, megszabadult, ezért kicsit tanácstalan vagyok. Mi lehet a baj? Felül. Rám néz, és azt mondja, "szerelmes vagyok". Egy ideje ismerkedik egy férfival, aki sokkal közelebb került hozzá, mint bárki az előtt. Nem tudja mit tegyen. Mert engem nem akar elveszíteni, de Őt meg nem akarja és nem is tudja nem szeretni. De a kettőt Ő biztosan nem tudja együtt vinni. Ő már csak ilyen. Az én lelkiismeretem ismeri, tudja az okokat amiért hozzá bújtam a legelső alakalommal, de a sajátját nem tudja elrejteni és nem lenne képes VELE megtenni, hogy titokban máshoz is bújik. Kínzó fájdalom fut át rajtam és hatalmas boldogság is. Nem lehet leírni e kettős érzést. Ugyan annak a dolognak érezni egyszerre a két végletét. Elmondom neki mit érzek. Nem érti, a reakcióm. Ezért kicsit jobban megfogalmazom: " Amikor megismertelek, egy gyengédségre, vágyó lélek voltál. Amikor megismertelek egy kíváncsiságtól tüzelt test voltál. Testileg mindent megadtam neked amire csak vágytál, de lelkileg soha nem tudok ennyire a társad lenni, mert az én szívem másé. Megőrjít a fájdalom, attól amit most mondani fogok és elönt a boldogság azért amit végre kimondhatok. Olyan kevés jót kaptál az élettől, itt az ideje, hogy jusson neked is abból amit mások természetesnek vesznek, mert Ők a szerencsések akiknek megadatik, de értékelni nem tudják pont ezért. Menned kell és engem el kell engedj. Az elvesztésed nem csak fájdalom hanem boldogság is jár, mert tudom, remélem, hogy ami ezután rád vár azt mennyire megérdemled és örömmel tölt el ha boldognak látlak, hiszen fontos vagy nekem." Mire idáig jutok mondandómmal, mosolyogva sír. Szorosan átölel, és csak annyit mond: "Köszönöm, Köszönök mindent..." A szokásosnál halkabban készülődünk elhagyni együttléteink egyetlen szemtanúját, a zugot ahol gondtalanul egymásié lehettünk eddig. és ahová én remélem sosem jövök vissza többé még ha ez a remény fájó is. Az ajtóban ölelés. Csók. Az utolsó. Hosszú búcsúzó csók. Nincsenek szavak, csak kínzó boldogság...