kihűlt tüzed, a lángjaid elillantak régen csak vágy-keserű korom maradt az égen szürke közöny-hamu fedi a mindennapok perceit néha üvöltesz belül, de az semmin nem segít gyakran szeretnél rohanni, mindegy hova de mégsem mozdulsz csak ülsz tovább, mosolygó-ostoba vágyakozva a kegyetlen vihart várod ami megszaggat, de felszítja haldokló zsarátod tompuló érzékeiddel keresed a boldogságod csak legalább fájna valami - azt kívánod feláldoznád magad boldog-kínok oltárán tested gyönyörrel égne el a szenvedély parazsán a vad szél ha megkívánna nem kérdeznéd... csak ragadjon el végre! boldoggá tenne, hogy számára fontos vagy játszhat veled kedvére ha tajtékzó ár kap el nem kérdeznéd... csak sodorjon el végre! boldoggá tenne, hogy téged akar játszhat veled kedvére amikor tomboló tűz marna beléd nem kérdeznéd... csak égessen el végre! boldoggá tenne, hogy táplálhatod játszhat veled kedvére és ha egyszer a mohó vágyak valósággá válnak nem kérdeznek semmit szerelemet találnak tombol majd kín és gyönyör teljes odaadásodban tudod, hogy ez olyan tűz mi soha el nem lobban néha csitul a vadul égető szenvedély-máglya de a tüzet becéző szó és szeretet vigyázza tesed-lelked egyé válik a folyton újjászülető boldogságban Pokol és Menny összeforr a tökéletes emberi harmóniában