Már nem tudom, melyikünk írta az első levelet. Tán nem én. Tetszett a stílusa, a lazasága. Önmagamat adhattam. Értette a játékos, kicsit pajzán üzeneteimet. Napról-napra többet írtunk egymásnak. Felüdülésnek számított vele csevegni. Sok levelet kaptam, mindenkinek válaszoltam, de egy idő után ellaposodott a beszélgetés. Sokan megijedtek a személyes találkozástól, persze nem mindenki. De vele csak beszélgettem és beszélgettem. Aztán egyik este megkérdezte, hogy felhívhat-e. Már nagyon kíváncsi voltam, így beleegyeztem. Egy órát beszélgettünk szinte fennakadás nélkül. Mintha ezer éve ismernénk egymást. Aztán reggelente kedves sms-ek érkeztek. Majd egyre többet beszéltünk. Már rossz volt az este, ha nem halottam a hangját. A kedvéért megtanultam okos telefonozni. És csak beszélgettünk. Megbeszéltük az oldalon kötött ismeretségeinket, tanácsot kértünk egymástól egy-egy randi ügyében. Menjünk vagy ne menjünk. Aztán egyre többször került szóba az első találkozás. Volt egy határnap, ami előtt nem akartunk találkozni. Ez egyikünknek fontos dátum volt. De lassan közeledett ez is. És én féltem. Már az életem része lett. Hiányzott, ha nem hallottam este a hangját, az olykor lökött, olykor komoly szövegét. Hamarosan meg fog itt jelenni az ajtóm előtt, lejárt a határnap. Mi lesz ha… Egyfolytában ez a kérdés járt a fejemben, különböző befejezésekkel. …nem teszem, …nem tetszik, …nem lesz jó vele? Aztán döntöttem. Kell nekem ez a férfi. Szükségem van rá. Találkoztunk. Megtartom azt hiszem. Sokáig. Boldog vagyok.