A férfi az ablakban állt. A ködben szinte teljesen elvesző szemközti szürke panelházat nézte. Nyomasztotta a szürkeség a szinte semmi szín. A november már csak ilyen, sóhajtott egyet. Egy cigarettára vágyott. Egy forró fürdőre és hogy megszabaduljon a nagyjából két hetes borostájától és a nagyjából ugyan ennyi idős depressziójától is. Ezeknek a dolgoknak a háta mögött persze folyton felsejlett az amire igazán vágyott. A Nő. Ha lehunyta a szemét szinte érezte a hátán a nő ujjainak érintését. A kissé égető érzést, amiért és amitől megőrült, ahogy a nő körmei finoman a bőrébe vájtak. Éjszakánként riadtan, verejtékben úszva ébredt fel, az álmai annyira valóságnak tűntek. Szeretkeztek. Az álmaiban folyton szeretkeztek. Már nem voltak szavak, nem léteztek a kézenfogva bejárt folyópartok, elkoptak az üde tavaszi erdők a hátuk mögül. Cigaretta parázsnyira szűkültek össze a bejárt és kikerült városok. Egy-egy eltévedt villamos csörömpölt bele a kéjtől terhes sóhajokba. Szégyenlős függönyök hajlottak félre a nyögések és akaratlan kiejtett szavak súlyától. A mozdulat, ahogy a nő a kispárnába temeti az arcát, elfojtva gyönyörének hangjait, míg a férfi combjai közé szorított arccal az ágyékát csókolja, sokszor felsejlett a reggeli kávé recsegő gőzeiben. Fogmosás közben a tükörben egy félig tárt iroda ajtót látott felsejleni. Az ajtón egy névtábla, persze most nem látszott jól a párás tükörben a név iktória. Hogy ez miért is maradt meg furcsa kényszerképzetként? Furcsa golyóscsapágy a szív és az elme. Feszíti a düh, koptatja a vágy, gurítja fel-alá az idő, kidobja néha a macskakőre a bánat, hogy a golyók repülnek szerteszét utat keresve valami úttalan sodrásban. A férfi az ablakban állt. Azt a hol feltörő hol majdnem szunnyadó éhséget érezte, ami nem az ételről szól. Az éhséget, ami belemar a testbe, de nem a gyomron át. Talán nem is belülről jön. Talán a város lomha szürke semmittevő önmagába fulladó szürkesége is elég hogy felébressze. A megkopott graffitik ócska festékében felsejlik néha egy szempár. A kialvatlan helyijáratok nyögésében ott van egy hang, amit imád hallani. Amit a földhöz vágott telefonokból kifordult alkatrészek is őriznek még. Egy cigarettára vágyott. A füstre ami, ahogy elillan talán magával visz valamennyit a rég kihajítani való dolgokból. A füstre ami egyszer talán felkapja őt és elviszi az elé a kopott iroda ajtó elé a félig elmosódott iktória felirattal középen. A Nő kilép, a tekintetek találkoznak. Egy forró kávéban összeér valami egy másik városban talán. Egy villamos hasítja fel az éjszakát mit sem törődve a férfi mély sóhajával, egy forró tea után, ahogy elalszik és egy gyengéd női kéz megsimogatja az arcát, miközben pokrócot terít rá, hisz az idő elrohant és kijárási korlátozás van. 2020.12.07.