Azt hiszem a kémia egy olyan dolog, hogy mikor meglátod a másikat, akkor rögtön látod gyerekként, tiniként, kamaszként, fiatal nőként, asszonyként, sőt igazi kémia esetén látod a még nem létező édes ráncait, vonásait, még nem ősz hajszálait is... Ezernyi vonását fedezed fel és dolgozod fel egyszerre. Megterhelő lehet az agynak ennyi elgondolt, belelátott képet infot eltárolni. Azonnal ismerősként köszön vissza. Becsapja az agy saját magát, mert a sok info miatt rögtön beteszi a barátok ismerősök bugyorba. Ha nincs kémia, akkor látsz egy embert, térben és időben egy helyen, meglátjuk egymást, de nem indul be semmilyen képzelgés, csak állunk bambán. Nagyon béna tud lenni, de kell ez is kell. Minden ilyen alkalom adja meg a hitet arra, hogy legközelebb teljesen váratlanul elolvadunk. És ha jön mégis az olvadás akkor onnantől véged van. Nem érted a magyarázatot, hogy ő most miért? de vonzódsz. Minden hitt logikát felülbírálóan vésődik az agyadba, hogy Ő kell. Nem tudom milyen világ lenne, de néha azt érzem, hogy ha van ilyen első pillanat, akkor nem szabadna elrontani szavakkal, hanem azonnal egymásba fonódva megélni ezt a leggyönyörűbb pillanatot, majd utána kellene gondolkodni, hogy hogyan vagyunk beépíthetőek egymás világába.