Mégis, mire számítottam? Hiszen még a fotóit sem néztem meg annak a férfinak, aki nem állt elő valami frappáns bemutatkozó szöveggel! Ha nyelvtani hibát vétett – szintén mehetett a kukába. Agresszív, öntelt megmondó-emberek szóba se jöhettek… Gondosan válogattam. Ha már a képeit vizslattam, az azt jelentette, túl van az első rostán. Eleinte az ideálomnak megfelelő arcokat „engedtem” tovább. De valami gikszer mindig becsúszott. A hangja, a kiejtése, vagy a tájszólása… A stílusa, a mondandója… Valami mindig hiányzott, valami nem volt jó… Aztán észrevettem valamit magamban. Felértékelődtek az apró részletek. Egy nem kifejezetten rajzolt-szép arc, talán egy aszimmetrikus koponyacsont a kopaszodós fejbőr alatt, vagy azok a túl távol ülő szemek… Nem is tudom, de valami megfogott. Onnantól nem kerestem a jóképű srácokat, pedig tudtam, itt csupa „jópasi” vár. Ők nem azok a „selejtek”, akik nem kellenek senkinek, és éhes-mohó szemekkel várják a képernyő előtt ülve, hogy a randi-oldalakra tévedt nőszemélyek egyike-másika rájuk is igent mondjon. Nem. Ők a Jópasik. Ők már elkeltek. Őket már kiválasztották. Jó férjek, jó apák, jó férfiak. Jópasik. Csak valamiért kivágyódnak abból, amiben vannak. Hogy miért vágyódnak ki a házasságukból, már nem érdekelt. Túl vagyok a térítős időszakomon, amikor annyira együtt éreztem az otthonmaradt, megcsalt, hazugságban tartott feleségekkel, hogy inkább lebeszéltem magamról (sőt általánosan a félrelépési szándékáról) a lelkes férfiakat. Ma már úgy gondolom, velem, vagy mással, de mindenképp végigjárják az útjukat. Nem dolgom ítélkezni, beavatkozni meg pláne nem. Az én dolgom: az öröm. Új izgalom, új kaland kezdődött. A nem túl szép, ámde intellektuálisan, érzelmileg és szexuálisan fejlett férfiak felfedezése. A tekinteté lett a főszerep. Ujjongó örömmel „bontottam ki” a virtuális leveleket, amik a fürkésző tekintetű, gyakran kisfiús küllemű pasiktól érkeztek. Élményhegyek következtek! Szellemes, kedves, vagány, bátor, sőt rámenős udvarlások halmoztak el gyönyörű pillanatokkal. Már akkor éreztem, ennek nem lesz jó vége!... A „veszély” akkor mutatta meg magát először, amikor Mc elhitette velem: egy 33 éves kölyök is lehet férfi számomra. Átmotorozta értem az éjszaka közepén a fél világot, hogy végre találkozhassunk. Hogy szembesüljünk a valósággal. Lenni, vagy nem lenni? Az éji falu kihalt főteréhez közel hívtam, ott szálltam föl mögé a motorra. A térdeim lefagytak, mire kb. három óra múlva hazaértem. Pedig csak a benzinkúti kávézóhoz vezető úton és visszafelé ültem a szeptemberi hideg ellenszélben a háta mögött, repeső-boldog szívvel. Akkor még annyira nem is éreztem, hogy fázom. Fűtött a hazaindulás előtti félszeg-lopott (navégre) csók heve, és a tudat, hogy búcsúzáskor minden bizonnyal folytatni fogjuk, amit a benzinkúti személyzet kíváncsi tekintete miatt abbahagytunk, illetve felfüggesztettünk. Elterveztem, hol állunk majd meg. Nem szerettem volna, ha a házunkig visz az „idegen motoros”. A falu szeme még az éjszaka közepén is mindent lát… A félreeső kapubejáró amúgy nagyon romantikus volt. Kovácsoltvas szerkezet ráfuttatott borostyánnal, már épp csak homályosig gyöngült megvilágítással. Senki sem járt már az utakon, amikor Mc leállította a Hondát. Az erőteljes gép leállt, átadta erejét gazdájának. Miután a sisakomat levettem, még épp csak kettőt szökdécseltem fázósan, ő már megkerülte a motort és elém állt. Erőteljesen átölelt, magához húzott, a nyelve már a számban volt. Nem kellett kérlelnie. Szomjasan viszonoztam mindent, amit kaptam. A kisfiús arc, a már-már nőiesen gyöngéd hangszín, a vékony termet mind ellent mondott annak, amit a kezei, a szája, az ágyéka sugallt. Egy Férfi ölelt, nagy F-fel, vággyal, hévvel, már-már megállíthatatlanul! Az ágyéka feszes-keményen tolakodott a farmer zippzárja alól kevésbé szoros területek felé, ha benyúltam volna a zsebébe, szerintem találkoztam volna férfiasságával. De nem tettem, egyelőre élveztem a megnyilvánuló, egyértelmű rajongást, bízva benne, hogy egy második találkozón ki- és beteljesedhet az örömünk. A búcsú hirtelen történt és rövid volt. A csókot követően motorra szállt és elviharzott. Én még integettem kicsit, de egyre inkább nyilvánvalóbbá váló didergésem mozgásra, hazaindulásra nógatott. Még egy óra múlva is vacogtam négy takaró alatt. Ma már tudom, nem a felszerelésem hiánya okozta a jeges állapotot. Valaki - aki szintén én vagyok, csak kicsit távolabb - már látta, a szívem nem melegedhet föl ebben a „kapcsolatban”. A vágy nem volt elég arra, hogy Mc kitartson elhatározása mellett. Győzött a bűntudat, a lelkiismeret-furdalás. Még volt némi pár soros levelezés és látszat-intézkedés a találkozásunk megszervezésére, majd vége lett. A semminek… És mégis. Olyan fájdalom, értetlenség és üresség következett utána, amit már régen éreztem. Emlékeztetett arra, amikor hajdanán beleestem valakibe, aki nem viszonozta az érzéseimet. Úgyhogy el is határoztam magam: szerető leszek, nem szerelmes. Gondoltam, ismét taktikát váltok, és nem keresem a lelkileg hozzám passzoló férfiakat. De már késő volt. Mert mire ezt végig gondoltam, felbukkant Tom. Egyértelmű volt, hogy amit eddig veszélynek érzékeltem, semmi ahhoz képest, ami most következik…