Néha még eszembe jut. Megvallom, egyre ritkábban. Volt idő, amikor nagyon hiányzott, szinte fájt. Persze, ha rá gondolok, most is hiányzik a sok "beszélgetés", a levélvárás izgalma, a gondolatok ölelkezése. A napsugaras arcát szerettem a legjobban. Nem is ismertem, mégis éreztem a belőle áradó melegséget, derűt, önkéntelenül mosolygásra késztetett. Néha megnézem a fotóit. Ahány fotó, annyi arc. Némelyik ismeretlen maradt számomra, de nem baj. Én épp azt az arcát szeretem, amit nekem megmutatott, az érzékeny, kissé magányos énjét. A felszínes, magabiztos sármőr nem hozott volna tűzbe, bármennyire is biztos volt ebben. Soha életemben nem láttam olyan tekintetet, mint az övé. A fürkésző kék szemeket, ahogy olvasni akartak a gondolataimban. Vajon olvasott benne? Vajon minden titkomat megtudta? Nem, nem hiszem, hogy megismert, ahogy én sem őt. Összegyúrtam egy idolt és azt dédelgettem. De az nem ő volt. Szép lett volna vele. Hisz gyönyörű lett volna, ha a gondolatok ölelkezését a test ölelkezése koronázza meg. Csak ölelés jutott az erős karjaival. Néha most is érzem, ahogy magához szorít. Érzem a biztonságot, amit nyújtott, a vágyat, ami égetett belül. Nem, nem a csókokra emlékszem, hanem az ölelésre, a magabiztos ölelésre. Van egy festményem, gyönyörű, imádom. Egy bolhapiacon vettem, nyilvánvalóan hamisítvány. Mégis a valódiság illúzióját adja nekem, akit nem nagyon érdekelnek az eredetigazolások. Ránézek, és nem az jut eszembe, hogy illúzió, hanem az, hogy imádom. Ő is valami ilyesmit adott nekem, a férfiasság, az érzékiség illúzióját. Nem érdekel, hogy valódi-e, nekem így gyönyörű. És ezért hálás vagyok neki. Fura gondolatmenet, igaz? De hisz tudjuk, van, ami működik feltétel nélkül... vagyis van, ami csak feltétel nélkül működik.